"Szeretek minden reakciót, amit a zenével váltok ki. Bármit, amitől az emberek gondolkodni kezdenek. Úgy értem, hogyha egy egész helyiséget meg tudsz tölteni részeg, belőtt emberekkel akkor ideje felébredni és elgondolkodni, hogy sikerült valamit elérni."
Jim Morrison
Love Her Madly by The Doors Official
A 60-as években a Beatles után az ifjúság tömegeire a Doorsnak volt a legnagyobb hatása. Az együttes meghatározó alakja az excentrikus Jim Morrison.
James Douglas Morrison jómódú családból származott. Már fiatalkorában kitűnt viselkedésével, lázongott az iskolapadban. Ez a lázongás haláláig tartott. A középiskola után irodalmat tanult. Olvasmányai alapján választotta ki később Blake egyik verséből az együttes nevét. A tanulás mellett versírással is próbálkozott. Az egyetem után Los Angelesbe költözött, és itt találkozott Ray Manzarekkel. 1965-ben Rick And The Ravens néven egy kis bluesegyüttest alapítottak. Később csatalakozott hozzájuk Robbie Krieger és John Densmore. A Doors nevet Morrison ajánlatára ekkor vették fel. Eltökélt szándékuk volt, hogy a zenéből élnek meg, ezért kiadót kerestek. Ameddig Jack Holzman nem szerződtette őket az Elektrához, addig abból éltek, hogy végigjárták és végigzenélték a városokat. A sok munka miatt többen rászoktak a kábítószerekre, amely később szomorúan beleszólt az életükbe. Első lemezük megjelenése után nagyon gyorsan megismerték a zenerajongók a Doorst. Ez főleg Jim Morrison excentrikus, lázadó figurájának köszönhető, amellyel példát állított az ifjúság elé. Morrison mély - síró, néha felüvöltő hangja, sajátos megjelenése valamint a béke, a jóság és a szeretet filozófiájának terjesztése nagyban elősegítette, hogy gyorsan sztárokká váltak. Dalaikban hűen tükrözték az ifjúság gondolatait, problémáit és érzésvilágát. Rajongótáboruk hatalmasra nőtt. Folyamatosan megjelenő lemezeik rengeteg kiváló slágert tartalmaztak. Első albumukon fellelhető egy Weill - Brecht feldolgozás, az Alabama Song, valamint az első igazi nagy sikerük, a Light My Fire.
Sorra jöttek a jobbnál jobb számok: Hello, I Love You, Touch Me, Love Her Madly, Break On Through. Morrison megpróbálta zenéjüket más társművészetekkel összekapcsolni, de a menedzsment által rájuk kényszerített nagy hajtás nem engedte igazán kibontakozni. A túlhajszoltság miatt nagy mennyiségű alkoholt és drogot fogyasztó Morrison egyre több botrányt csinált. Volt rá példa, hogy rendőrök sorai között koncerteztek, és le is vitték a színpadról Morrisont, amikor már túlzásba vitte a hangulat varázslását. Fellépéseik alkalmával mindig kereste a közvetlen kapcsolatot a közönséggel. Az elsők közé tartozott, akik beugrottak a színpadról a tömegbe. A megerőltető munka, az ital és az egyre több kábítószer tönkretette Morrison idegeit. 1971-ben a többiek tudta nélkül Párizsba, a művészetek fővárosába menekült, ahol addigi vágyait, elképzeléseit akarta megvalósítani. Szíve azonban nem bírta a túlzott terhelést, és nemsokára halva találtak rá hotelszobájának fürdőkádjában. Jim Morrison a párizsi Pere Lachaise temetőben nyugszik, sírja azóta is sokak zarándokhelye. A többiek sikertelenül próbálkoztak Morrison nélkül. Nevet változtattak és ők lettek a Butt's Band. Mindhárom zenész szólókarriert próbált, több-kevesebb sikerrel. A Doors és Jim Morrison életéről, pályájáról több könyv is készült. A dokumentációs és koncertfilmek mellett Oliver Stone rendezésében 1991-ben, Morrison halálának huszadik évfordulójára film készült a Doorsról. A remek film hatására mind az Államokban, mind Európában és hazánkban is feléledt a Doors-kultusz.
Az együttes 1965-ben alakult meg, miután Jim Morrison és Ray Manzarek – két UCLA filmiskolás diák – találkoztak Los Angelesben (Kalifornia, USA). Morrison előadta Manzareknek néhány költeményét és dalszövegét, köztük a Moonlight Drive címűt is. Manzarek már tagja volt a Rick And The Ravens együttesnek, míg Krieger és Densmore a Psychedelic Rangers-ben játszott, de már ismerték Manzarek-et közös meditációs óráikról. Az utóbbi kettőt, egy női basszusgitárossal együtt gyorsan felvették az együttesbe és elkezdtek los angeles-i klubokban játszani (London Fog, majd később a Whisky A Go-Go).
Az együttest Aldous Huxley könyvének címéről, a "The Doors of Perception" -ról nevezték el. Az idézet egy 18. századi versből származik William Blake (1757-1827) író és festő tollából: "If the doors of perception were cleansed, everything would appear to man as it truly is, infinite." ("Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek." fordította: Szenczi Miklós)
Korai felvételek: 1967-1969
Miután Paul A. Rotchild producer felfigyelt rájuk, szerződést kötöttek az Elektra Records kiadóval elkezdve ezzel egy hosszú és sikeres együttműködést Rothscild-del és Bruce Botnick hangmérnökkel. A saját magukról elnevezett bemutatkozó nagylemez tartalmazta az összes elkészült dalukat, beleértve a közel 10 perces zenei drámát, a The End című számot is. A zenekar annyira lendületben volt, hogy az albumot néhány nap alatt sikerült rögzíteniük. A stúdióban a dalok nagy részét élőben, elsőre sikerült felvenniük. Morrison és Manzarek rendezett egy merész népszerűsítő filmet is a Break On Through című számhoz, ami fontos mérföldkő volt a zenei videó műfaj számára is.
A The Doors album 1967-es megjelenése szenzációt keltett zenei körökben. A kislemezen elsőként megjelent Light My Fire óriási siker lett, megalapozva a zenekar elismertségét a kor többi nagy zenekara között (például Jefferson Airplane, The Grateful Dead). Lehengerlő jóképűségével, megragadó színpadi jelenlétével és szűk bőrnadrágjával Morrison kora egyik legnagyobb szex-szimbóluma lett, habár ő hamar csalódott a sztárok életével járó gáncsoskodásokban.
A második nagylemez, Strange Days majdnem akkora siker volt mint az első és ez még inkább elismertté tette a zenekart. A harmadik nagylemez, Waiting for the Sun azonban már azt mutatta, hogy a repertoár kimerülésével a zenekar elkanyarodott az eredeti iránytól és új dalokat írtak. Ez lett az első #1 nagylemezük és a Hello, I Love You pedig az első #1 kislemez az USA-ban. Szintén rajta volt a The Unknown Soldier című szám is, amiből egy kitűnő – saját rendezésű – videoklipet is készítettek, valamint a Not To Touch The Earth, ami egy részlet a legendás 30 perces darabjukból, a Celebration of the Lizard-ból. (Amiből sajnos a hírek szerint nem sikerült egy kielégítő verziót összehozni egy önálló nagylemezhez.) Körülbelül ebben az időben lett sikeres a Touch Me című kislemezük is, amiben a legendás Curtis Amy (szaxofon) és egy szimfonikus zenekar is játszott.
A dalszövegek többnyire szociális, pszichológiai és politikai töltéssel bírtak és legtöbbjüket Jim Morrison, The Lizard King (Gyíkkirály) írta. John Densmore jazz-es dobolása, Ray Manzarek kavargó billentyűzetjátéka – bal kezével az általában basszusgitáros részeket játszotta – valamint Robby Krieger gitározása, ami tartalmazott flamenco-s, indián, blues és klasszikus elemeket is egyedi zenévé állt össze. A rockzenekarokkal ellentétben a The Doors-ban nem volt basszusgitáros, hanem Manzarek játszotta a basszusrészeket Fender elektromos orgonáján. Néhány számban azonban a Morrison Hotel című albumon Lonnie Mack (gitáros), az L.A. Woman -on pedig Jerry Scheff (Elvis Presley basszusgitárosa) játszott vendégként.
Sok számuk született közös munka eredményeként, amihez Morrison általában a szöveggel és a dallammal járult hozzá, míg a többiek megkomponálták a ritmust és összeállították a dalt. Egyszer, amikor Morrison és Manzarek a kaliforniai tengerparton sétáltak, elhaladt mellettük egy afro-amerikai lány – erre írta Morrison a Hello I Love You című dalt egyetlen éjszaka alatt. A lányra a dalban mint homályos gyémántra hivatkozik. Többen bírálták a dalt annak hasonlósága miatt a Kinks 1965-ös sikeréhez, az All Day And All Of The Night-hoz.
Sikerek és problémák: 1969-1971
A The Doors gyorsan elismerést vívott ki kihívó és szórakoztató élő előadásaival, lázadó magatartásával. Egy 1967-es élő fellépés során az Ed Sullivan Show-ban az American Broadcasting Corporation hálózatán a cenzorok azt kívánták, hogy változtassák meg a Light My Fire című dalt és a "Girl we couldn't get much higher" helyett használják a kevésbé kétértelmű "Girl we couldn't get much better"-t, mert azt nem lehet drogokra való utalásként értelmezni. Ennek ellenére Morrison az eredeti verziót énekelte az élő adásban és CBS nem tudta megakadályozni a sugárzást, mert a műsor késleltetés nélkül ment. Ed Sullivan olyan mérges volt, hogy az előadás után meg sem rázta a kezüket és soha többé nem hívta meg őket a show-ba.
Morrison teljesen megváltozott, amikor színpadra lépett. Manzarek szerint megszűnt önmaga lenni és átváltozott pörgő dervissé, vagy sámánná, ősi eredetű mutatványokat előadva. Grace Slick énekes visszaemlékezése szerint egy koncerten Morrison annyira felpörgött a kábítószerektől, hogy úgy kellett őt lerángatni a színpadról.
Egy 1969-es Miami, (Florida, USA) koncerten Morrison állítólag még a nemi szervét is megmutatta. Viselkedése miatt vádat emeltek ellene, azonban sosem sikerült bizonyítani és ítélet sem született. Morrison a következőket mondta: "Sok időt elvesztegettem a perrel Miami-ban. Körülbelül másfél évet. De azt hiszem megérte, mert a per előtt elég gyermeteg képem volt az amerikai igazságszolgáltatási rendszerről. Most már tisztábban látok."
Mialatt Morrison vezető énekesként híressé vált és a lemezborítókon is egyre nagyobb kép jelent meg róla ő a zenekar számára követelte meg az elismerést. Egy koncert előtt, amikor a bemondó "Jim Morrison és a The Doors"-ként konferálta fel őket Morrison nem volt hajlandó addig színpadra lépni, amíg újra fel nem konferálták őket egyszerűen a "The Doors"-ként.
Élete utolsó két évében kevesebb kábítószert fogyasztott és keményen inni kezdett, ami hamarosan észrevehető lett az előadásaiban is a színpadon és a stúdióban egyaránt. A The Lizard King előli menekülésben - amely teljesen eluralta őt - meghízott és vastag fekete szakállat növesztett. Ez arra kényszerítve a kiadóját, hogy az 1969-ben megjelent Absolutely Live című nagysikerű lemezre egy korábbi fényképét tegyék. Ezen az albumon az 1968-69-es ameriaki koncertkörúton készült felvételek és a "The Celebration Of The Wizard" teljes veriója szerepelt.
A negyedik nagylemezükkel, a The Soft Parade-del (1969) a zenekar igyekezett folytatni a lendületet; megpróbálva kiterjeszteni a zenei hangzást vonósokkal és basszussal. Ez lett a legkevésbé sikeres nagylemezük Morisonnal, aki addigra komolyan inni kezdett és egyre nehezebb volt együtt dolgozni vele a stúdióban. Mindez azt eredményezte, hogy a felvételek, amelyek korábban egy két nap alatt megvoltak most hetekre is elhúzódtak.
Az 1970-ben megjelent Morrison Hotel című nagylemez azonban újra sikeres lett. 1971-ben pedig az L.A. Woman-nel visszatértek amerika elismert előadóinak körébe. Úgy értékelték, hogy ez egy "vissza a kezdetekhez" album, ami ismét a blues-os és R&B-os gyökereket pedzegeti, habár a próbák során komoly próbatétel volt Rotchild távozása. Az új repertoárt koktél zenének nevezte és átadta az irányítást Botnick-nek. Az eredmény szinte klasszikusnak számít a kitűnő anyagokkal és a legjobb lemez lett az 1967-es bemutatkozás óta. A hangulatos Riders On The Storm évtizedekre a rádióállomások alapdarabjává vált.
Morrison halála után: 1971-1989
1971-ben, az felvételei után Morrison úgy döntött, hogy szünetet tart és barátnőjével (Pamela Courson) Párizsba költözött. Ott halt meg rejtélyes körülmények között 1971. július 3-án. Halálát az általánosan elfogadott nézetek szerint kábítószer túladagolás okozta (talán heroin), azonban amint később kiderült sosem boncolták őt fel, mielőtt eltemették őt a Pere-Lachaise temetőben Párizsban.
Évekig keringett az a hír, hogy Morrison csak megrendezte a halálát hogy megszökhessen a reflektorfényből, valamint az is hogy Morrison valójában egy párizsi éjszakai klubban halt meg és testét titokban vitték vissza a lakásába. Azonban a Wonderland Avenue című könyvében Morrison korábbi munkatársa Danny Sugerman azt állítja, hogy a Courson-nal való utolsó találkozásán – ami nem sokkal azelőtt volt, hogy ő is meghalt heroin túladagolástól – beismerte Sugerman-nak, hogy Morrison a heroint korábban vele próbálta ki, és mivel Morrison félt a tűktől, ő adta be neki azt az adagot, amibe belehalt.
A The Doors maradék része egy darabig folytatta a zenélést. Eleinte megpróbálták Morrison-t más énekessel helyettesíteni, Krieger és Manzarek átvette a vokált és két albumot is megjelentettek. 1971 Other Voices és 1972 Full Circle. Other Voices jó kritikákat kapott ugyan, de sikeres nem volt. Emiatt sokat kritizálták őket és kereskedelmi szempontból sem érte meg a lemez. Az ezután következő Full Circle megjelenése után a zenekar feloszlott, érezve hogy Morrison nélkül már nem az igazi.
A 90-es évek és ami utána jött
1991-ben Oliver Stone megjelentette filmjét, a The Doors-t Val Kilmer-rel a főszerepben, aki Morrison-t játszotta (a filmben Densmore is megjelent). Amíg sokakat lenyűgözött Kilmer játéka a filmben sok tévedés volt és a zenekar tagjai később kinyilvánították elégedetlenségüket Stone-nak, aki sokszor irányíthatatlan őrültként ábrázolta Morrison-t a filmben.
2002-ben Manzarek és Krieger újraalakította a The Doors-t The Doors 21st Century néven. Morrison helyét egy angol énekes, Ian Astbury vette át, aki korábban a The Cult együttes énekese volt és Angelo Barbera Krieger zenekarából lett a basszusgitáros. Az első koncertjükön bejelentették, hogy John Densmore nem lép fel – betegség miatt nem tudott játszani.
Később Densmore többször is kijelentette, hogy őt meg sem hívták az együttesbe. 2003 februárjában felszólítást hozott korábbi társainak, ami azt tartalmazta, hogy nem használhatják majd a The Doors nevet. Ezt bíróságon megtámadták és májusban elvetették, azonban Manzarek többször is kijelentette nyilvánosan, hogy Densmore meghívója az új zenekarba még mindig érvényes. Mindezek mellett Morrison és Courson családja is csatlakozott Densmore-hoz próbálva megakadályozni Manzarek-et és Krieger-t a The Doors név használatát.
Densmore-t eleinte Stewart Copeland helyettesítette, aki korábban a Police-ban játszott, de ő néhány előadás után visszavonult és a helyére Ty Dennis került, aki Krieger zenekarában játszott.
A The Doors-ra máig sámánista élő előadásaiért emlékeznek. A "Szervezet" néhány embere úgy gondolta, hogy ők is csak az amerikai rock egyik lázadója voltak.
Nagylemezek: The Doors (1967.)
Strange Days (1968.)
Waiting For The Sun (1968.)
The Soft Parade (1969.)
Absolutely Live (1970.)
Morrison Hotel (1970.)
Thirteen (1971.)
Weird Scenes Inside The Goldmine (1971.)
L.A. Woman (1971.)
Other Voices (1971.) [Morrison nélkül]
Full Circle (1972.)
The Best Of The Doors (1973.)
An American Prayer (1978.)
Famous Radio Songs - Greatest Hits (1980.)
She Cried (1983.)
The Doors Classics (1985.)
Live At The Hollywood Bowl (1987.)
The Doors (1991.)
In Concert (1991.)
Box Set (1997.)
2011. október 27., csütörtök
2011. szeptember 17., szombat
Pink Floyd
A Pink Floyd 1964-ben, Cambridge-ben alakult angol rockegyüttes. Leginkább progresszív szerzeményeikről, effekt-kísérleteikről, művészi kidolgozású albumaikról, gondolatgazdag szövegeikről és lenyűgöző koncertjeikről váltak ismertté. A Pink Floyd az egyik legsikeresebb zenekar a rocktörténelemben, több mint 300 millió albumot adtak el világszerte, ebből 74,5 milliót csak az USA-ban.
Eleinte, az 1960-as évek végén, mérsékelt sikert értek el mint „tudattágító” együttes, a néhai Syd Barrett vezetésével. Barrett elviselhetetlen magatartása miatt távozni kényszerült a zenekarból, helyét David Gilmour vette át. A zenekar számos koncept albumot vett fel, melyek igazi ékköve az 1973-ban megjelent The Dark Side of the Moon, az egyik legsikeresebb (legnagyobb példányszámban elkelt), s legnépszerűbb album a rocktörténelemben. 1985-ben Roger Waters megszűntnek nyilvánította a zenekart, bár a többi zenész tovább használta a nevet, új albumokat vett fel és turnéra is indultak. Végül megegyeztek: Waters engedélyezte a név használatát és legtöbb dalukat elő is adhatják.
Waters utoljára 2005. július 2-án, a Live 8 londoni koncertjén lépett színpadra korábbi zenésztársaival; ekkor gyűlt össze a Pink Floyd legnagyobb közönsége. 2006. február 3-án Gilmour a La Repubblica című olasz napilapnak adott nyilatkozatában azt állította, hogy a zenekar nem indul turnéra és új albumot sem jelentet meg, bár a tagok folytatják szólókarrierjüket és valószínű, hogy egymás albumain is játszanak majd. A Live 8-hez hasonló fellépés lehetőségét sem Gilmour, sem Nick Mason nem cáfolta.
A Syd Barrett által vezetett évek: 1964–1968
A Pink Floyd egy 1964-ben alakult zenekarból formálódott ki, mely gyakran változtatta a nevét: Sigma 6, The Meggadeaths, The Screaming Abdabs és The Abdabs. A zenekar megszűnte után néhány tag – Bob Klose gitáros, Roger Waters basszusgitáros, Nick Mason dobos és a későbbi billentyűs Rick Wright, aki ekkoriban fúvósokon játszott – új zenekart alapított Tea Set néven. Röviddel megalakulásuk után csatlakozott hozzájuk Syd Barrett, aki a zenekar énekes-gitárosa lett. Amikor egy rendezvényen egy másik zenekar is fel akart lépni ezen a néven, Barrett The Pink Floyd Soundnak nevezte el a zenekart (két blues-zenész, Pink Anderson és Floyd Council után). Egy ideig mindkét nevet használták, de végül az új győzött. A Soundot elég hamar elhagyták, de a The még 1969-ig, a More című film zenéjének megjelenéséig használatban maradt. A korai időkben olyan R&B dalokat játszottak, mint a Louie, Louie, de hírnevet pszichedelikus interpretációikkal, hosszú improvizációikkal és űrbéli szólóikkal szereztek.
A jazzkedvelő Klose elhagyta a zenekart, hogy fényképész legyen, röviddel azelőtt, hogy felvételeket készítettek volna. Ekkor egyébként már stabil felállása volt a zenekarnak: Barrett gitározott és énekelt, Waters basszusgitározott, Mason dobolt, Wright pedig billentyűs hangszereken játszott. Barrett saját dalokat kezdett írni, melyekre az amerikai és a brit pszichedelikus rock hatott; ezeket saját, furcsa humorával elegyítette. A Pink Floyd hamar népszerűvé vált az underground köreiben, és olyan helyeken léphettek fel, mint az UFO klub, a Marquee Club és a Roundhouse. Ahogy népszerűségük nőtt, 1966 októberében megalapították a Blackhill Enterprisest. Ez egy hattagú üzleti társulás volt menedzsereikkel, Peter Jennerrel és Andrew Kinggel, melyet két kislemezük, az Arnold Layne (1967. március) és a See Emily Play (1967. június) kiadására hoztak létre. A kislemezek nagy-britanniai listáján az Arnold Layne a 20., a See Emily Play a 6. helyezést érte el. Az utóbbival a zenekar lehetőséget kapott első TV-s szereplésére a Top of the Pops-ban, 1967 júliusában.
1967 augusztusában megjelent első nagylemezük, a The Piper at the Gates of Dawn, melyet a brit pszichedelia egyik gyöngyszemének tartanak. (Eredeileg Projection lett volna a címe). Az album dalai – melyeket túlnyomórészt Barrett írt – költői szövegeket és eklektikus zenét ötvöznek, az avantgárd, szabad formájú Interstellar Overdrive-tól (Sound részlet) az egyedi hangzású dalokig, mint amilyen a The Scarecrow, amit a Fenlands (Cambridge északi részének vidékies területe) inspirált. A dalszövegek gyakran szürreálisak és gyakran a folklór hagyományaiból építkeznek, mint például a The Gnome (Sound részlet). A felvételek alatt egészen új technológiákat alkalmaztak és kihasználták a sztereó hangkép szinte minden lehetőségét.
Az album Nagy-Britanniában vitathatatlanul sikeres volt (a 6. helyig jutott), Amerikában viszont nem talált számottevő érdeklődésre (131. hely). Ezalatt a zenekar Jimi Hendrixszel turnézott, ezzel is növelve népszerűségét.
Syd Barrett hanyatlása
Ahogy a zenekar egyre sikeresebb lett, a turné okozta stressz és a mérhetetlen LSD-fogyasztás megtette hatását Barretten. Sokak szerint azonban a skizofréniának is szerepe lehetett benne, melynek elhatalmasodását az LSD csak segítette.1968 januárjában csatlakozott a zenekarhoz David Gilmour gitáros, hogy helyettesítse Barrettet, akinek pár hónapja eléggé leromlott a mentális állapota. Ahogy Barrett viselkedése egyre kiszámíthatatlanabbá, és LSD fogyasztása majdhogynem állandóvá vált, személyisége egyre instabilabb lett. Gyakran csak maga elé bámult, míg a többiek játszottak, vagy pedig órákon át egyetlen hangot játszott folyamatosan, néha pedig egészen elhangolta gitárját. A zenekar egyre rosszabb műsorokat adott, amíg Barrettet ki nem tették. Azt akarták, hogy továbbra is ő írja a dalokat, de ne lépjen fel velük. Barrett viszont képtelen volt új dalokat írni; egyik új szerzeményét, a Have You Got It-et mindig máshogy játszotta el. A zenekar végül feladta a próbálkozást. 1968 áprilisában Barrett hivatalosan is kivált. Jenner és King vele maradt, ezzel a Blackhill Enterprises feloszlott. A zenekar új menedzsere Steve O'Rourke lett, egészen 2003-ban bekövetkezett haláláig.
Barrettnek 1970-ben két szólóalbuma jelent meg, melyek felvételében a Pink Floyd tagjai is segítettek. Ezután abbahagyta a zenélést, visszament Cambridgebe, ahol édesanyja házában élt. 2006. július 7-én cukorbetegségével kapcsolatos komplikációk miatt hunyt el.
Talpraállás: 1968–1970
Ez az időszak a zenei kísérletezésé volt. Gilmour, Waters és Wright műveinek megvolt a szerzőkre jellemző hangulata, hangzása, így ezek nem annyira egyöntetűek, mint a Barrett idején írt dalok, vagy a későbbi, együtt szerzett darabok. Waters leginkább visszafogott, dzsesszes dalokat írt, melyekben a basszus dominál, szövegük pedig összetett, szimbolikus. Gilmour gitárközpontú blues-jameket, Wright pedig pszichedelikus hangzású, billentyűs hangszerekre épülő zenét játszott. Watersszel ellentétben ők az egyszerű dalszövegeket és az instrumentális zenét részesítették előnyben. A leginkább kísérletező darabok ebből az időszakból származnak. Kiváló példa erre az A Saucerful of Secrets, melyben mindenféle hang, feedback (visszacsatolás) és szalagos effektek hallhatóak; a Several Species of Small Furry Animals Gathered Together in a Cave and Grooving with a Pict nagyrészt felgyorsított beszédből áll, mely rágcsálók és madarak hangját utánozza, csúcspontja pedig egy skót dialektussal elmondott monológ. A Careful with That Axe, Eugene(több címe is volt) egy basszus- és orgonaközpontú jam, melynek legismertebb része Waters ordítása.
Míg az első albumot szinte teljes egészében Barrett írta, addig második albumukon csak egy dalt jegyzett, a Jugband Blues-t. 1968 júniusában A Saucerful of Secrets címmel megjelent második nagylemezük. Nagy-Britanniában a 9. helyig jutott; ez az egyetlen Pink Floyd-album, mely nem került fel az amerikai listákra. Furcsamód – főleg Barrett távozása miatt – még mindig erős volt a pszichedelikus hatás, de már a kísérleti zene is teret nyert, mely az Ummagummán vált uralkodóvá. Legfontosabb része a 12 perces címadó dal. Megjelenése idején a kritikusoknak nem tetszett, de ma már sokkal kedvezőbben ítélik meg. A következő albumok már a hosszabb kompozíciókon alapultak, minden albumon egyre összetettebb szövegekkel.
Barbet Schroeder filmrendező felkérte a zenekart, hogy írjon zenét More című filmjéhez, melyet 1969 májusában mutattak be. A filmzenét tartalmazó nagylemez saját nevük alatt jelent meg 1969 júliusában, Music From the Film More címmel. Ehhez és a későbbi filmzenékhez gyakran olyan dalokat vettek fel, melyeket nem akartak „saját” albumon kiadni. A More legtöbb dala akusztikus folk-dal. Ezek közül kettő, a Green is the Colour és a Cymbaline a koncertek állandó darabja lett, és a The Man and the Journey című színpadi műsorban is helyet kapott. A Cymbaline volt az első dal, melyben Roger Waters a zeneipar visszásságairól írt. Az album többi része csak kísérőzene (több dal szintén szerepelt a The Man and the Journeyben), néhány rockosabb dallal, mint amilyen a The Nile Song.
Következő albumuk, a dupla Ummagumma koncertfelvételek és szabad kísérletezés keveréke. Mind a négyen egy fél oldalt kaptak, hogy csináljanak, amit akarnak (Nick Mason felesége fuvolán játszott). Bár a végén élő felvételek és a négy zenész saját dalai kerültek az albumra, az eredeti terv az volt, hogy egy teljesen avantgárd művet vesznek fel mindenféle „talált” hangszer segítségével. A felmerülő felvételi problémák és a pontos szervezés hiánya miatt félbehagyták a munkát. A cím egy cambridge-i szleng, így nevezték a közösülést. A stúdióalbum erősen kísérletező: hallható rajta Waters Grantchester Meadows című folkos dala, a nehézkes, diszharmonikus Sysyphus (Sound részlet), elkalandozó progresszív rock (The Narrow Way) és hosszú dobszóló (The Grand Vizier's Garden Party). Ezek nagy része a The Man and the Journey című műsorban is szerepelt. A koncertalbumon korábbi pszichedelikus szerzeményeik előadása hallható, melynek hatására a kritikusok sokkal jobbnak tartották az Ummagummát az előző két albumnál. A dupla album a Floyd addigi legnépszerűbb albuma lett, Nagy-Britanniában az 5., Amerikában a 74. helyig jutott.
1970-es nagylemezük, az Atom Heart Mother – melyen először hallható nagyzenekar – az angol avantgárd zeneszerzővel, Ron Geesinnel való együttműködés eredménye. Az album egyik oldalán volt a címadó 23 perces rock-szimfonikus szvit. A második oldalon minden dalszerzőtől egy dal hallható (Roger Waterstől a folkos If, Richard Wrighttól a nosztalgikus Summer '68, David Gilmourtól a bluesos Fat Old Sun . Az albumot még egy hosszabb darab, az Alan's Psychedelic Breakfast zárja. Ez egy kollázs, melyben Alan Stiles, a zenekar roadja reggelit készít és megeszi, majd a konyhában feltakarít. A három részt zenés átmenetek kötik össze. A zenét kísérő hangeffektek és beszéd később jelentős szerepet kaptak a Floyd zenéjében. Bár megjelenése idején nagy visszalépésnek és megfoghatatlannak tartották, néhány évre a legsikeresebb művük lett: Nagy-Britanniában az 1., Amerikában az 55. helyet szerezte meg. Ennek ellenére Gilmour szerint csak „egy rakás szemét”, Waters szerint pedig „nagyon jó, főleg arra, hogy kidobják a szemétbe és soha többé senki se hallgassa meg!” Ez egy átmeneti darab, mely kijelölte további zenéjük útját, főleg ami az Echoes című dalt illeti. Az album sikere nyomán a zenekar lehetőséget kapott az első amerikai turnéjára. Mielőtt megjelent volna következő, új dalokat tartalmazó albumuk, kiadták a Relics című válogatást, melyen régi kislemezdalok és csak egy addig kiadatlan dal, Waters Biding My Time-ja szerepelt (szintén a The Man and the Journey része volt, az Ummagumma idején vették fel). Filmzenét is írtak Michelangelo Antonioni Zabriskie Point című 1970-es filmjéhez (de más zenekarok is hallhatóak benne).
Az áttörés kora: 1971–1975
Ebben az időszakban a Pink Floyd végleg szakított a pszichedeliával (és Barrettel), és egy különleges zenekarrá vált, amit nehéz egyetlen skatulyába besorolni. A három dalszerző, Waters, Gilmour és Wright stílusának elegyedése egy különleges, egyedi hangzást eredményezett. Ebben a korszakban készült az a két album, melyet sokan a zenekar legjobbjainak tartanak: a The Dark Side of the Moon és a Wish You Were Here. A zenekar hangzása letisztult, a zenészek teljesen együttműködtek: Waters egyedülálló basszusszólamai és filozofikus szövegei, Gilmour bluesos gitárjátéka és Wright könnyed stílusa egyaránt teret nyert. A korszak vezető énekese Gilmour volt, a zenekar dalaihoz pedig a kórusok és Dick Parry szaxofonos is sokat tett hozzá. A korai, néha atonális, nyers hangzás helyett a zene egyenletesebb, érettebb és megnyugtatóbb lett. A hosszú, epikus kompozíciók csúcspontja az Echoes. A korszak nem csak a komoly együttműködés kezdetét, hanem a végét is jelentette; 1975 után Waters a zene és a szövegek terén egyre diktatórikusabb lett. Wright ekkor énekelt és vett részt a dalszerzésben utoljára (az 1994-es The Division Bellig), Gilmour pedig egyre kevesebb lehetőséget kapott a szerzői közreműködésre, egészen Waters 1985-ös kiválásáig. Az utolsó szálat, ami Barretthez kötötte őket, a Wish You Were Here „vágta el”. A Shine on You Crazy Diamond búcsúztató és egyben tisztelgés barátjuk előtt.
1971-es Meddle című albumukon a hangzás még összetettebbé vált, a 23 perces Echoes az egész második oldalt elfoglalta. Az Echoes egy átlagos progresszív rockdal hosszú gitár- és billentyűs szólókkal, a középrészben pedig cetek (amit gitárral csináltak) és sirályok hangja hallható; Waters szerint az egész olyan, mint egy „hangos vers”. Nick Mason szerint a Meddle „az első igazi Pink Floyd-album. Ez volt az első olyan téma, amihez visszatérhettünk.” A hangzás hasonló volt a korszak többi albumához, és a nagyzenekart is elhagyták, ami előző albumukon meghatározó volt. Az album első dala a One of These Days , mely a koncertek szerves részévé vált; Nick Mason mindössze egy sort énekel benne („One of these days, I'm going to cut you into little pieces”). A zene egyszer csak gyors vibrálásba megy át, mely egy ponton a Doctor Who című sorozat főcímzenéjét idézi. A Fearless jó példa a következő három album kiérlelt hangzására. Ez és a "Pillow of Winds" a country hatását tükrözi, az utóbbi egyike a Floyd kevés akusztikus szerelmes dalának. Waters posztja mint vezető szövegíró kezdett formát ölteni, dzsesszes San Tropez című dalát szinte készen vitte a stúdióba. A Meddle mind a kritikusok, mind a rajongók tetszését elnyerte, Nagy-Britanniában a 3., az USA-ban viszont csak a 70. lett. Mason szerint ennek az az oka, hogy a Capitol Records nem reklámozta az albumot. Manapság ez a Pink Floyd egyik legnépszerűbb munkája.
1972-es albumuk, az Obscured By Clouds újabb filmzene, mely Barbet Schroeder La Vallée (A völgy) című filmjéhez készült. Ez volt a zenekar első albuma, mely az amerikai Top 50-be került (46. lett). Nagy-Britanniában a 6. helyezést érte el. Mason néhány évvel később szenzációsnak nevezte, de a kritikusok nem így gondolták. Waters először a Free Four (ez volt első daluk, melyet az amerikai rádiók gyakran játszottak) szövegében tesz említést az apjáról, aki a második világháborúban halt meg; a téma későbbi albumaikon még előkerült. A Wots…uh, the Deal és a Childhood's End is érint olyan témákat, melyekkel később is foglalkoztak: előbbi a magányról és a kétségbeesésről szól (ezek a Roger Waters vezette években bontakoztak ki), utóbbit pedig Arthur C. Clarke azonos című regénye ihlette, az élet, a halál és az idő témáját boncolgatja. 15 évig ez volt Gilmour utolsó saját dalszövege. Az album stílusa némileg eltért az előzőétől: a dalok rövidebbek, gyakran egy pasztorál hangulatát idézik, néha pedig folk-rockba, blues-rockba vagy zongorára épülő soft rockba mennek át (ezekre jó példa a Burning Bridges, a The Gold It's in the… és a Stay).
Az 1973-as The Dark Side of the Moon megjelenése valódi fordulópont volt a zenekar történetében. Utolsó kislemezük a Point Me at the Sky volt 1968-ban, de nem is akartak kifejezetten slágerzenét írni. Ennek ellenére a Dark Sideról egy Top 20-as kislemez is megjelent, a Money. Az albummal megszerezték első listavezető helyezésüket az USA-ban, melynek nyomán korábbi munkáik iránt is megnőtt az érdeklődés. A kritikusok által sokra becsült album példátlanul hosszú ideig, 741 hétig (1976 és 1988 között 591 egymást követő héten át) volt a Billboard Top 200-as listáján, mellyel rekordot állítottak fel, a Dark Side pedig minden idők egyik legnépszerűbb albuma lett. A brit listákon 301 hétig szerepelt, de sosem érte el az 1. helyet (2. volt).
A női vokál és a szaxofon szerves részét képezi az album hangzásvilágának, utóbbi a dzsessz hatását tükrözi. A pedálos steel gitárra (Breathe) és női énekhangra (The Great Gig in the Sky) épülő dalokat olyan rockosabb dalok foglalják keretbe, mint a Time és a Money. A minimalista On the Run-ban szinte csak szintetizátorral létrehozott hangok hallhatóak. A zene közben gyakran hallhatóak véletlenszerű hangeffektek és beszédfoszlányok (a stúdióban tartózkodó embereket interjúvolták meg). A dalok szövege és a zene a mindennapi életben ránk nehezedő nyomást próbálja visszaadni. Ez a koncepció (amit Waters Masonék konyhájában vetett fel) igazi katalizátornak bizonyult, és egy listát állítottak össze a témákról. Ezek közül több későbbi albumokon is visszatért: az Us and Them az erőszakról és a háborúk hiábavalóságáról, a Brain Damage pedig az őrületről és a skizofréniáról szól. A precíz és bonyolult hangzás, amit Alan Parsons hangmérnök segítségével hoztak létre, mértékadónak bizonyult a következő években, és a zenekar hangzásvilágát is meghatározta. Nem utolsósorban pedig ennek is szerepe volt az album kereskedelmi sikerében (a vájtfülű vásárlók rendszeresen pótolták elhasznált albumaikat).
Hogy még többet profitáljanak az újonnan jött hírnévből, megjelentették az A Nice Pair című albumot, mely első két albumuk új kiadása. Adrian Maben filmrendező ebben az időben adta ki a Pink Floyd első koncertfilmjét, a Live at Pompeiit. A film a zenekar egy 1971-es koncertjét mutatja be, amit a pompeji amfiteátrumban vettek fel, közönség nélkül (csak a stáb és a zenekar személyzete volt ott). Később a rendezői változat DVD-n is megjelent, melyben interjúk és filmfelvételek láthatóak a The Dark Side of the Moon felvételeiről is.
Az 1975-ben megjelent Wish You Were Here a hiányról szól, mégpedig két nézőpontból: az emberség hiányáról a zeneiparban, de leginkább Syd Barrett hiányáról. A klasszikus címadó dal mellett ezen hallható a monumentális, legnagyobbrészt instrumentális, kilencrészes Shine on You Crazy Diamond , ami tisztelgés Syd Barrett előtt, szövege pedig világosan utal Barrett egészségének leromlására és ennek következményeire. A korábbi évek zenei hatásai itt együtt szerepelnek – Wright atmoszférikus játéka, bluesos gitárszólók, szaxofonszólók (Dick Parrytől), dzsessz-fúziós megoldások és a slide gitár fontossága - minden részben más és más, az utolsó rész pedig gyászzene, szintetizált kürtökkel. A másik két dal, a Welcome to the Machine és a Have a Cigar a zeneipar kritikája; utóbbit Roy Harper brit folkénekes énekli. Ez volt az első Pink Floyd-album, mely az Atlanti-óceán mindkét partján 1. helyezést ért el. A kritikusok szerint épp olyan jó, mint a The Dark Side of the Moon.
Egy híres anekdota szerint miközben a Shine on You Crazy Diamond keverését hallgatták meg, egy elhízott, teljesen kopasz, szemöldök nélküli ember ment a stúdióba. Nem tudták, ki lehet, míg egyikük hirtelen fel nem ismerte: Syd Barrett volt. Nagyon örültek neki, de Gilmour esküvői partija alatt (ami aznap volt a stúdió büféjénél) eltűnt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztak vele. Gilmour a közelmúltban megerősítette a történetet, de arra nem emlékezett, hogy melyik dalon dolgoztak akkor. A szemöldökborotválás a The Wall filmváltozatában is szerepelt.
A Roger Waters által vezetett évek: 1976–1985
Ebben az időszakban Roger Waters vezető szerepe hihetetlenül megerősödött. Wright hatása elvesztette jelentőségét, a The Wall felvételei idején pedig Waters ki is rúgta a zenekarból. A zene másodlagossá vált, a hangsúly a dalszövegekre helyeződött, melyek két legfontosabb témája Waters apjának halála a második világháborúban, illetve Waters egyre növekvő cinizmusa az olyan politikusokkal szemben, mint Margaret Thatcher és Mary Whitehouse. Bár a zene még mindig megfelelően árnyalt és kidolgozott volt, a billentyűs hangszerek és a szaxofon rovására egyre gitárközpontúbbá vált, pedig azok korábban (a különleges effektekkel együtt) zenéjük szerves részét alkották. A szimfonikus nagyzenekar (nagyobb, mint ami az Atom Heart Motheren hallható) fontos szerepet játszik a The Wallon és a The Final Cuton.
1977 januárjában megjelent Animals című albumuk (Nagy-Britanniában 2., Amerikában 3. lett). Ekkoriban zenéjüket sorozatos kritikák érték a punk rock színteréről, mivel túl mesterkéltnek, avíttasnak tartották azt; hiányolták belőle a korai rock and roll egyszerűségét. Ennek ellenére az Animals zenéje sokkal gitárközpontúbb volt, mint az előző albumoké, köszönhetően a punk mozgalom hatásának és annak, hogy ezt a lemezt már a Pink Floyd saját (részben még befejezetlen) stúdiójában, a Britannia Row Studiosban vették fel. Ez volt az első album, melyen Richard Wright nem kapott szerzőséget. Az Animalsen szintén hosszabb dalok szerepeltek, melyek egy adott témát jártak körül: az alapötletet George Orwell Állatfarmjából vették; a disznó, a kutya és a bárány metaforáján keresztül mutatták be koruk társadalmát. A gitár előtérbe kerülése ellenére a billentyűs hangszerek és a szintetizátorok még mindig fontos szerepet játszanak az album hangzásában, ám a női vokál és a szaxofon teljesen hiányzik belőle. Az eredmény közelebb áll a hard rockhoz, amit egy csendes, akusztikus dal két része foglal keretbe. Sok kritikus unalmasnak és ridegnek tartotta az albumot, bár mások épp ugyanezekért dicsérték. A borítón lévő képhez egy óriási felfújható disznót kötöttek ki a Battersea Power Station (egy erőmű London külvárosában) kéményei közé, amit végül a szél magával ragadott, így a borítón egy montázs látható. A felfújható disznóból a zenekar egyik védjegye és a turnék állandó „szereplője” vált.
1979-ben megjelent a Pink Floyd negyedik koncept albuma, második dupla albuma és első „rockoperája”, a The Wall. Témája a magányosság és a kommunikáció hiánya. Ez Waters azon gondolatából fejlődött ki, hogy egy metaforikus falat akart emelni maga és közönsége közé. Az album sikere nyomán újra a figyelem középpontjába kerültek, és kiadták első és egyetlen listavezető kislemezüket, az Another Brick in the Wall, Part II-t. A albumon szerepelt két koncertkedvenc, a Comfortably Numb és a Run Like Hell; előbbi a rádiók (és az album) egyik legnépszerűbb dala lett.
Az album társproducere Bob Ezrin, Roger Waters egyik barátja volt, akivel a The Trial című dalt írta, és akitől a zenekar később eltávolodott („nem tartotta a száját az albumról”). Az albumon végzett hangmérnöki teljesítményéért James Guthrie Grammy-díjat kapott 1980-ban. Waters az Animals idején tapasztalhatónál is nagyobb mértékben erőszakolta zenésztársaira elképzeléseit, ennek folytán gyakran került szembe velük. A zene még inkább közelített a hard rockhoz, bár a nagyzenekar a korábbi éveket idézte, és néhány nyugodtabb dal is hallható (Goodbye Blue Sky, Nobody Home). Wright munkája minimális volt, végül Waters ki is rúgta a zenekarból, a koncerteken pedig mint fizetett zenész játszott. A sors fintora, hogy négyük közül csak az ő számára voltak nyereségesek az előadások, mivel a felszerelés és a kellékek költségeit a többieknek kellett állni.
Bár sosem került a brit listák élére (3. lett), 1980-ban Amerikában 15 hetet töltött a listák élén. A kritikusok dicsérték, világszerte pedig több mint 30 millió darabot adtak el belőle. A Led Zeppelin Zoso.svg című albumával egyetemben minden idők harmadik legtöbbször eladott albuma az USA-ban és a legtöbbször eladott album az 1970-es évekből. Egyedül itt 11,5 millió darabot adtak el belőle, így az RIAA döntése értelmében 23-szoros platinalemez. Ezzel az albummal a Beatles után a Pink Floyd lett a második zenekar, akinek egy évtizeden belül két albumából is a legtöbbet adták el az adott évben (1973-ban és 1980-ban).
1982-ben mutatták be a Pink Floyd: A fal című filmet, melynek alapjául a The Wall szolgált. A filmben az album majdnem összes dala szerepelt. A film forgatókönyvét Waters írta, Alan Parker rendezte, a sokszor meglepő animációkat az angol Gerald Scarfe készítette. A főszereplő pedig a Boomtown Rats akkori frontembere, Bob Geldof volt. Az USA-ban több mint 14 millió dollár hasznot hozott az alkotóknak. Egy dal, ami a filmben hangzott el először – a When the Tigers Broke Free – korlátozott példányszámú kislemezként is megjelent. A dal az Echoes: The Best of Pink Floyd dupla válogatásalbumon és a The Final Cut új kiadásain vált széles körben elérhetővé. A filmben szerepel még a What Shall We Do Now? című dal, ami egyszerűen nem fért rá a The Wallra. A filmben nem hangzik el a Hey You és a The Show Must Go On.
1983-ban megjelent a The Final Cut, amit Waters apjának, Eric Fletcher Watersnek ajánlott. Hangulata sötétebb, mint a The Wallé és felidézett néhány korábbi témát, de újakkal is foglalkozott: Waterst dühítette az Egyesült Királyság részvétele a falklandi háborúban, és ezért a politikusokat tette felelőssé (The Fletcher Memorial Home). Cinizmussal vegyes félelemmel latolgatta egy atomháború esélyeit (Two Suns in the Sunset). Richard Wright nem vett részt a felvételeken, ezért a billentyűs hangszereken Michael Kamen és Andy Bown játszott.
Bár a Pink Floyd albumaként jelent meg, a borítón nem volt felirat, belül pedig ez állt: „The Final Cut – Rekviem a háború utáni álomért, írta: Roger Waters, előadja: a Pink Floyd”. A koncepció teljes egészében Watersé, későbbi szólóalbumainak a „prototípusa” mind zenéjében, mind megjelenésében. Waters azt mondta, felajánlotta, hogy szólóalbumként jelenteti meg, de a többiek ezt nem akarták. Nick Mason könyvében viszont azt írja, hogy sosem beszéltek erről. Gilmour arra kérte Waterst, hogy várjanak egy évet az album megjelentetésével, mert ő is szerette volna hozzátenni a saját ötleteit, de Waters elutasította. A zene hasonlít a The Wallhoz, de valamivel csendesebb, nyugodtabb annál; az Another Brick in the Wall, Part II helyett a Nobody Home-típusú dalok hallhatóak rajta. Vannak benne olyan zenei témák, melyek többször ismétlődnek. A Floyd korábbi albumaihoz képest a The Final Cut csak mérsékelt sikert aratott (a brit listákon 1., Amerikában 6. lett), de a kritikusok kedvezően fogadták. Csak egy kisebb sláger, a "Not Now John" volt rajta (ez az egyetlen, melyben Gilmour is énekel). Az ellenségeskedés Waters és Gilmour között odáig fokozódott, hogy már sosem voltak egyszerre a stúdióban. Gilmour levetette a nevét a közreműködők névsoráról, mert Waters néhány döntésével nem értett egyet (de a jogdíjakat megkapta). Nem volt turné, de Waters több dalt is játszott az albumról saját koncertjein.
A David Gilmour által vezetett évek: 1987–1995
1985 decemberében Waters bejelentette, hogy kiválik a Pink Floydból, a zenekart pedig „kreatív időpocsékolásnak” nevezte, de Gilmour és Mason 1986-ban új album felvételébe kezdett. Ezzel egyidőben Waters második szólóalbumán, a Radio K.A.O.S.-on dolgozott. Waters beperelte korábbi zenésztársait, mert szerinte nem használhatták volna a „Pink Floyd” nevet, de Gilmour és Mason úgy gondolta, megvannak a törvényes jogaik a név használatához. Végül peren kívül megegyeztek.
Miután sok cím eszükbe jutott és a legtöbbet elvetették, az új album 1987-ben A Momentary Lapse of Reason címmel jelent meg (UK #3, US #3). Waters majdnem másfél évtizeden át volt a zenekar fő dalszerzője, így most külső segítséget kellett igénybevenni. Mivel a Pink Floyd korábban sosem folyamodott ilyesmihez (kivéve Geesin és Ezrin közreműködését), sokan nemtetszésüknek adtak hangot. Ezrin – aki időközben tisztázta Gilmourral való nézeteltéréseit – amellett, hogy az album társproducere volt, a dalszerzésben is részt vett. A felvételek vége felé Wright is visszatért, először fizetett zenészként, majd a turnét követően újra hivatalos tagként.
Gilmour később elárulta, hogy Mason sem játszott túl sokat az albumon. Wright és Mason korlátozott részvétele miatt több kritikus szerint az A Momentary Lapse of Reason inkább Gilmour szólóalbuma, ugyanúgy, ahogy a The Final Cut Watersé.
1988-ban a világkörüli turné long islandi koncertjeinek anyagát felhasználva megjelent a Delicate Sound of Thunder című dupla koncertalbum és film. Később néhány instrumentális dalt vettek fel a La Carrera Panamericana című filmhez, ami egy mexikói autóversenyt mutat be. A versenyen Gilmour és Mason is indult, melynek során Gilmour és navigátora, Steve O'Rourke balesetet szenvedett. O'Rourkenak eltört a lába, de Gilmour néhány karcolással megúszta az esetet. A dalok azért is érdekesek, mert Wright és Mason is részt vett megírásukban.
1992-ben jelent meg a Shine On című díszdobozos kiadás. A kilencalbumos gyűjtemény részei a következők: A Saucerful of Secrets, Meddle, The Dark Side of the Moon, Wish You Were Here, Animals, The Wall (dupla album) és az A Momentary Lapse of Reason. A kiadásban szerepelt egy igazi különlegesség is, a The Early Singles. A csomagolás lehetővé tette, hogy az albumok függőlegesen egymás mellett állhasanak, így azok gerincén a The Dark Side of the Moon borítóképe rajzolódott ki. A CD-ken nagyon halványan a „The Big Bong Theory” felirat volt olvasható. Ugyanebben az évben jelent meg Roger Waters Amused to Death című albuma.
A zenekar következő albuma, az 1994-es The Division Bell sokkal inkább tekinthető közös munka eredményének, mint a Momentary Lapse; Wright ismét hivatalos tagja volt a Pink Floydnak, ráadásul a dalszerzésből is komolyan kivette a részét. A rajongók és a kritikusok kedvezőbben fogadták, mint a Lapset, bár sokan unalmasnak és túl szabályosnak tartották. A Wish You Were Here után ez volt a második Pink Floyd-album, mely az Atlanti-óceán mindkét partján listavezető lett.
A The Division Bell újabb koncept album, melyen Gilmour azokkal a témákkal foglalkozik, mint Waters a The Wallon. A címet Gilmour barátja, Douglas Adams javasolta. Gilmour a dalszövegek nagy részét élettársával, Polly Samsonnal írta, akit nem sokkal az album megjelenése után feleségül vett. A zenészek nagy része már az A Momentary Lapse of Reason turnéján is részt vett, hozzájuk csatlakozott Dick Parry szaxofonos. Anthony Moore – aki már a Lapsere is írt szövegeket – írta a szöveget Wright Wearing the Inside Out című dalához, melyen 1973 óta először Wright énekel. Wright és Moore később újra együtt dolgozott, Wright 1996-os, Broken China című albumán.
1995 júniusában Gilmourék újabb koncert albumot adtak ki. A P•U•L•S•E az előző koncert albumukhoz hasonlóan dupla lemez, amely hanganyagát a The Division Bell turnén vették fel Londonban, Rómában, Hannoverben és Modénában. A koncerteken elővették a The Dark Side of the Moon anyagot. A turnén csatlakozott a zenekarhoz Dick Parry szaxofonos, aki a hetvenes években több meghatározó dalban is hallható: Money, Us and Them, Shine on You Crazy Diamond, valamint Jon Carin billentyűs is, aki Roger Waters világkörüli turnéin is játszott. A P•U•L•S•E koncert 2006-ban DVD-n is megjelent, amin az 1994. október 20-i koncert látható, melyet a londoni Earl's Court-ban vettek fel. A DVD és a CD hanganyaga némileg különbözik egymástól: a DVD-n nem szerepel az Astronomy Domine, a What Do You Want From Me, a Hey You, valamint a Great Day For Freedom, ugyanakkor helyet kapott a Take It Back és a One of These Days, valamint számos extra.
Szóló munkák és más dolgok: 1995-napjainkig
1996. január 17-én a Floydot ünnepélyesen beavatta a Rock and Roll Hall of Famebe, a rock and roll hírességek csarnokába Billy Corgan a The Smashing Pumpkins frontembere. A ceremónián Waters nem volt jelen.
2000-ben megjelent a The Wall élő koncert kiadása az Is There Anybody Out There? The Wall Live 1980-81, melyen az 1980-1981-es londoni koncerteken felvett anyag hallható. Az amerikai albumok listáján #19. helyezést ért el. 2001-ben egy dupla válogatás lemez jelent meg a Floyd legismertebb számaiból. A válogatást Gilmour, Mason, Waters és Wright közösen állította össze. Az Echoes: The Best of Pink Floyd mind az Egyesült Királyságban, mind az USA-ban 2. helyezért ért el az eladási listákon.
2003-ban megjelent az eddigi legismertebb albumuk a The Dark Side of the Moon 30. évfordulós ünnepi kiadása Super Audio CD (SACD) változatban. Az album új borítót kapott, de a belső borítón láthatóak az eredeti kiadás borítói, belső képei is. Ugyanebben az évben jelent meg a Classic Albums: The Making of The Dark Side of the Moon című 92 perces dokumentumfilm, amely a The Dark Side of the Moon készítéséről szól. A film nézői beleshetnek a kulisszák mögé, ellátogathatnak az Abbey Road Studioba. A filmen beszél az albumról Gilmour, Waters, Mason és Wright is, valamint Alan Parsons hangmérnök és számos kritikus. 2004-ben megjelent Nick Mason könyve a Pink Floyd Inside Out - Kifordítva, amely az egyetlen olyan könyv a Pink Floydról, melyet az együttes egyik tagja írt. Mason a könyv megjelenését követően promóciós turnéra indult vele, számos amerikai és európai nagyvárosban megfordult, a budapesti dedikálásra is rengeteg rajongó látogatott el.
2003. október 30-án meghalt Steve O'Rurke, a zenekar menedzsere.
Két évvel később 2005. július 2-án újra összeálltak egy előadásra a londoni Live 8 koncertre. Ezen a napon csatlakozott hozzájuk Roger Waters is, akinek 24 éve ez volt az első fellépése Gilmourékkal. A Pink Floyd újraegyesülése volt a koncert legnagyobb szenzációja. A következő dalok szólaltak meg: Breathe (In The Air), Wish You Were Here, Money és a Comfortably Numb. A fellépés végén Gilmour annyit mondott, hogy "nagyon szépen köszönjük, jó éjszakát" és elindult lefelé a színpadról, de Waters visszahívta egy közös fotózásra, ez a fénykép lett a Live 8 leghíresebb fotója. A koncert utáni hetekben jelentősen nőttek a Pink Floyd albumok eladási mutatói: Echoes: The Best of Pink Floyd 1343%-os, a The Wall 3600%-os, a Wish You Were Here 2000%-os, a The Dark Side of the Moon 1400%-os, az Animals 1000%-os növekedést ért el az utóbbi évek eladásaihoz képest. Gilmour a koncert utáni eladási növekedésekből származó bevételét jótékonysági célokra fordította, és erre szólította fel a Pink Floyd többi tagjait is. 2005. november 16-án az együttest ünnepélyesen felvették a UK Music Hall of Famebe. A ceremóniát Pete Townshend vezette, Gilmour és Mason személyesen is jelen volt, Wright szemműtéte miatt nem tudott jelen lenni, Waters pedig egy videofelvételen jelent meg Rómából. David Gilmour 2006. március 6-án megjelentette harmadik szóló lemezét az On an Island-et, és egy rövid turnéra indult Európába, és Észak-Amerikába. A koncerteken fellépett Richard Wright is, aki az albumon elkészítésében is közreműködött. Roger Waters 2006-ban világkörüli turnéra indult, melynek középpontjában a The Dark Side of the Moon állt, majd 2011-ben a The Wall anyagát turnéztatta meg. A turné 2011. május 12-ei, a londoni O2 arénában tartott koncertjén 1-1 szám erejéig David Gilmour és Nick Mason is együtt játszott Waters-el.
További tervek.
Rengeteg rajongó fejezte ki reményét, hogy londoni Live 8 koncert után újra összeállnak egy turnéra.
2006. január 31. David Gilmour a La Repubblica-ban kijelentette, hogy ő befejezte a Pink Floyddal és ezután a szólókarrierjének és a családjának kíván élni. Megemlítette, hogy egyetértett azzal, hogy a Live 8 koncerten újra együtt játszott Watersszel ám ennek oka az "ügy" volt.
2008. május 28-án David Gilmour, Nick Mason, Roger Waters és Richard Wright megállapodtak, hogy újra összeállnak egy közös Pink Floyd fellépés erejéig, hogy eljátszhassák a nagy slágereket. Az időpont és a helyszín még ismeretlen, de a fellépésre egyikőjük sem mondott "nem"-et.
2008. szeptember 15-én, hatvanöt éves korában, angliai otthonában meghalt a zenekar billentyűjátékosa, Richard Wright. A muzsikus rákbetegségben szenvedett.
Hivatalos tagok:
Syd Barrett (1964–1968)
David Gilmour (1968 óta)
Bob Klose (1964-1965)
Nick Mason (1964 óta)
Roger Waters (1964–1985)
Richard Wright (1964–1979, 1988-2008)
Forrás:wikipédia
Hivatalos oldalak: http://www.pinkfloyd.com/
http://www.davidgilmour.com/
Eleinte, az 1960-as évek végén, mérsékelt sikert értek el mint „tudattágító” együttes, a néhai Syd Barrett vezetésével. Barrett elviselhetetlen magatartása miatt távozni kényszerült a zenekarból, helyét David Gilmour vette át. A zenekar számos koncept albumot vett fel, melyek igazi ékköve az 1973-ban megjelent The Dark Side of the Moon, az egyik legsikeresebb (legnagyobb példányszámban elkelt), s legnépszerűbb album a rocktörténelemben. 1985-ben Roger Waters megszűntnek nyilvánította a zenekart, bár a többi zenész tovább használta a nevet, új albumokat vett fel és turnéra is indultak. Végül megegyeztek: Waters engedélyezte a név használatát és legtöbb dalukat elő is adhatják.
Waters utoljára 2005. július 2-án, a Live 8 londoni koncertjén lépett színpadra korábbi zenésztársaival; ekkor gyűlt össze a Pink Floyd legnagyobb közönsége. 2006. február 3-án Gilmour a La Repubblica című olasz napilapnak adott nyilatkozatában azt állította, hogy a zenekar nem indul turnéra és új albumot sem jelentet meg, bár a tagok folytatják szólókarrierjüket és valószínű, hogy egymás albumain is játszanak majd. A Live 8-hez hasonló fellépés lehetőségét sem Gilmour, sem Nick Mason nem cáfolta.
A Syd Barrett által vezetett évek: 1964–1968
A Pink Floyd egy 1964-ben alakult zenekarból formálódott ki, mely gyakran változtatta a nevét: Sigma 6, The Meggadeaths, The Screaming Abdabs és The Abdabs. A zenekar megszűnte után néhány tag – Bob Klose gitáros, Roger Waters basszusgitáros, Nick Mason dobos és a későbbi billentyűs Rick Wright, aki ekkoriban fúvósokon játszott – új zenekart alapított Tea Set néven. Röviddel megalakulásuk után csatlakozott hozzájuk Syd Barrett, aki a zenekar énekes-gitárosa lett. Amikor egy rendezvényen egy másik zenekar is fel akart lépni ezen a néven, Barrett The Pink Floyd Soundnak nevezte el a zenekart (két blues-zenész, Pink Anderson és Floyd Council után). Egy ideig mindkét nevet használták, de végül az új győzött. A Soundot elég hamar elhagyták, de a The még 1969-ig, a More című film zenéjének megjelenéséig használatban maradt. A korai időkben olyan R&B dalokat játszottak, mint a Louie, Louie, de hírnevet pszichedelikus interpretációikkal, hosszú improvizációikkal és űrbéli szólóikkal szereztek.
A jazzkedvelő Klose elhagyta a zenekart, hogy fényképész legyen, röviddel azelőtt, hogy felvételeket készítettek volna. Ekkor egyébként már stabil felállása volt a zenekarnak: Barrett gitározott és énekelt, Waters basszusgitározott, Mason dobolt, Wright pedig billentyűs hangszereken játszott. Barrett saját dalokat kezdett írni, melyekre az amerikai és a brit pszichedelikus rock hatott; ezeket saját, furcsa humorával elegyítette. A Pink Floyd hamar népszerűvé vált az underground köreiben, és olyan helyeken léphettek fel, mint az UFO klub, a Marquee Club és a Roundhouse. Ahogy népszerűségük nőtt, 1966 októberében megalapították a Blackhill Enterprisest. Ez egy hattagú üzleti társulás volt menedzsereikkel, Peter Jennerrel és Andrew Kinggel, melyet két kislemezük, az Arnold Layne (1967. március) és a See Emily Play (1967. június) kiadására hoztak létre. A kislemezek nagy-britanniai listáján az Arnold Layne a 20., a See Emily Play a 6. helyezést érte el. Az utóbbival a zenekar lehetőséget kapott első TV-s szereplésére a Top of the Pops-ban, 1967 júliusában.
1967 augusztusában megjelent első nagylemezük, a The Piper at the Gates of Dawn, melyet a brit pszichedelia egyik gyöngyszemének tartanak. (Eredeileg Projection lett volna a címe). Az album dalai – melyeket túlnyomórészt Barrett írt – költői szövegeket és eklektikus zenét ötvöznek, az avantgárd, szabad formájú Interstellar Overdrive-tól (Sound részlet) az egyedi hangzású dalokig, mint amilyen a The Scarecrow, amit a Fenlands (Cambridge északi részének vidékies területe) inspirált. A dalszövegek gyakran szürreálisak és gyakran a folklór hagyományaiból építkeznek, mint például a The Gnome (Sound részlet). A felvételek alatt egészen új technológiákat alkalmaztak és kihasználták a sztereó hangkép szinte minden lehetőségét.
Az album Nagy-Britanniában vitathatatlanul sikeres volt (a 6. helyig jutott), Amerikában viszont nem talált számottevő érdeklődésre (131. hely). Ezalatt a zenekar Jimi Hendrixszel turnézott, ezzel is növelve népszerűségét.
Syd Barrett hanyatlása
Ahogy a zenekar egyre sikeresebb lett, a turné okozta stressz és a mérhetetlen LSD-fogyasztás megtette hatását Barretten. Sokak szerint azonban a skizofréniának is szerepe lehetett benne, melynek elhatalmasodását az LSD csak segítette.1968 januárjában csatlakozott a zenekarhoz David Gilmour gitáros, hogy helyettesítse Barrettet, akinek pár hónapja eléggé leromlott a mentális állapota. Ahogy Barrett viselkedése egyre kiszámíthatatlanabbá, és LSD fogyasztása majdhogynem állandóvá vált, személyisége egyre instabilabb lett. Gyakran csak maga elé bámult, míg a többiek játszottak, vagy pedig órákon át egyetlen hangot játszott folyamatosan, néha pedig egészen elhangolta gitárját. A zenekar egyre rosszabb műsorokat adott, amíg Barrettet ki nem tették. Azt akarták, hogy továbbra is ő írja a dalokat, de ne lépjen fel velük. Barrett viszont képtelen volt új dalokat írni; egyik új szerzeményét, a Have You Got It-et mindig máshogy játszotta el. A zenekar végül feladta a próbálkozást. 1968 áprilisában Barrett hivatalosan is kivált. Jenner és King vele maradt, ezzel a Blackhill Enterprises feloszlott. A zenekar új menedzsere Steve O'Rourke lett, egészen 2003-ban bekövetkezett haláláig.
Barrettnek 1970-ben két szólóalbuma jelent meg, melyek felvételében a Pink Floyd tagjai is segítettek. Ezután abbahagyta a zenélést, visszament Cambridgebe, ahol édesanyja házában élt. 2006. július 7-én cukorbetegségével kapcsolatos komplikációk miatt hunyt el.
Talpraállás: 1968–1970
Ez az időszak a zenei kísérletezésé volt. Gilmour, Waters és Wright műveinek megvolt a szerzőkre jellemző hangulata, hangzása, így ezek nem annyira egyöntetűek, mint a Barrett idején írt dalok, vagy a későbbi, együtt szerzett darabok. Waters leginkább visszafogott, dzsesszes dalokat írt, melyekben a basszus dominál, szövegük pedig összetett, szimbolikus. Gilmour gitárközpontú blues-jameket, Wright pedig pszichedelikus hangzású, billentyűs hangszerekre épülő zenét játszott. Watersszel ellentétben ők az egyszerű dalszövegeket és az instrumentális zenét részesítették előnyben. A leginkább kísérletező darabok ebből az időszakból származnak. Kiváló példa erre az A Saucerful of Secrets, melyben mindenféle hang, feedback (visszacsatolás) és szalagos effektek hallhatóak; a Several Species of Small Furry Animals Gathered Together in a Cave and Grooving with a Pict nagyrészt felgyorsított beszédből áll, mely rágcsálók és madarak hangját utánozza, csúcspontja pedig egy skót dialektussal elmondott monológ. A Careful with That Axe, Eugene(több címe is volt) egy basszus- és orgonaközpontú jam, melynek legismertebb része Waters ordítása.
Míg az első albumot szinte teljes egészében Barrett írta, addig második albumukon csak egy dalt jegyzett, a Jugband Blues-t. 1968 júniusában A Saucerful of Secrets címmel megjelent második nagylemezük. Nagy-Britanniában a 9. helyig jutott; ez az egyetlen Pink Floyd-album, mely nem került fel az amerikai listákra. Furcsamód – főleg Barrett távozása miatt – még mindig erős volt a pszichedelikus hatás, de már a kísérleti zene is teret nyert, mely az Ummagummán vált uralkodóvá. Legfontosabb része a 12 perces címadó dal. Megjelenése idején a kritikusoknak nem tetszett, de ma már sokkal kedvezőbben ítélik meg. A következő albumok már a hosszabb kompozíciókon alapultak, minden albumon egyre összetettebb szövegekkel.
Barbet Schroeder filmrendező felkérte a zenekart, hogy írjon zenét More című filmjéhez, melyet 1969 májusában mutattak be. A filmzenét tartalmazó nagylemez saját nevük alatt jelent meg 1969 júliusában, Music From the Film More címmel. Ehhez és a későbbi filmzenékhez gyakran olyan dalokat vettek fel, melyeket nem akartak „saját” albumon kiadni. A More legtöbb dala akusztikus folk-dal. Ezek közül kettő, a Green is the Colour és a Cymbaline a koncertek állandó darabja lett, és a The Man and the Journey című színpadi műsorban is helyet kapott. A Cymbaline volt az első dal, melyben Roger Waters a zeneipar visszásságairól írt. Az album többi része csak kísérőzene (több dal szintén szerepelt a The Man and the Journeyben), néhány rockosabb dallal, mint amilyen a The Nile Song.
Következő albumuk, a dupla Ummagumma koncertfelvételek és szabad kísérletezés keveréke. Mind a négyen egy fél oldalt kaptak, hogy csináljanak, amit akarnak (Nick Mason felesége fuvolán játszott). Bár a végén élő felvételek és a négy zenész saját dalai kerültek az albumra, az eredeti terv az volt, hogy egy teljesen avantgárd művet vesznek fel mindenféle „talált” hangszer segítségével. A felmerülő felvételi problémák és a pontos szervezés hiánya miatt félbehagyták a munkát. A cím egy cambridge-i szleng, így nevezték a közösülést. A stúdióalbum erősen kísérletező: hallható rajta Waters Grantchester Meadows című folkos dala, a nehézkes, diszharmonikus Sysyphus (Sound részlet), elkalandozó progresszív rock (The Narrow Way) és hosszú dobszóló (The Grand Vizier's Garden Party). Ezek nagy része a The Man and the Journey című műsorban is szerepelt. A koncertalbumon korábbi pszichedelikus szerzeményeik előadása hallható, melynek hatására a kritikusok sokkal jobbnak tartották az Ummagummát az előző két albumnál. A dupla album a Floyd addigi legnépszerűbb albuma lett, Nagy-Britanniában az 5., Amerikában a 74. helyig jutott.
1970-es nagylemezük, az Atom Heart Mother – melyen először hallható nagyzenekar – az angol avantgárd zeneszerzővel, Ron Geesinnel való együttműködés eredménye. Az album egyik oldalán volt a címadó 23 perces rock-szimfonikus szvit. A második oldalon minden dalszerzőtől egy dal hallható (Roger Waterstől a folkos If, Richard Wrighttól a nosztalgikus Summer '68, David Gilmourtól a bluesos Fat Old Sun . Az albumot még egy hosszabb darab, az Alan's Psychedelic Breakfast zárja. Ez egy kollázs, melyben Alan Stiles, a zenekar roadja reggelit készít és megeszi, majd a konyhában feltakarít. A három részt zenés átmenetek kötik össze. A zenét kísérő hangeffektek és beszéd később jelentős szerepet kaptak a Floyd zenéjében. Bár megjelenése idején nagy visszalépésnek és megfoghatatlannak tartották, néhány évre a legsikeresebb művük lett: Nagy-Britanniában az 1., Amerikában az 55. helyet szerezte meg. Ennek ellenére Gilmour szerint csak „egy rakás szemét”, Waters szerint pedig „nagyon jó, főleg arra, hogy kidobják a szemétbe és soha többé senki se hallgassa meg!” Ez egy átmeneti darab, mely kijelölte további zenéjük útját, főleg ami az Echoes című dalt illeti. Az album sikere nyomán a zenekar lehetőséget kapott az első amerikai turnéjára. Mielőtt megjelent volna következő, új dalokat tartalmazó albumuk, kiadták a Relics című válogatást, melyen régi kislemezdalok és csak egy addig kiadatlan dal, Waters Biding My Time-ja szerepelt (szintén a The Man and the Journey része volt, az Ummagumma idején vették fel). Filmzenét is írtak Michelangelo Antonioni Zabriskie Point című 1970-es filmjéhez (de más zenekarok is hallhatóak benne).
Az áttörés kora: 1971–1975
Ebben az időszakban a Pink Floyd végleg szakított a pszichedeliával (és Barrettel), és egy különleges zenekarrá vált, amit nehéz egyetlen skatulyába besorolni. A három dalszerző, Waters, Gilmour és Wright stílusának elegyedése egy különleges, egyedi hangzást eredményezett. Ebben a korszakban készült az a két album, melyet sokan a zenekar legjobbjainak tartanak: a The Dark Side of the Moon és a Wish You Were Here. A zenekar hangzása letisztult, a zenészek teljesen együttműködtek: Waters egyedülálló basszusszólamai és filozofikus szövegei, Gilmour bluesos gitárjátéka és Wright könnyed stílusa egyaránt teret nyert. A korszak vezető énekese Gilmour volt, a zenekar dalaihoz pedig a kórusok és Dick Parry szaxofonos is sokat tett hozzá. A korai, néha atonális, nyers hangzás helyett a zene egyenletesebb, érettebb és megnyugtatóbb lett. A hosszú, epikus kompozíciók csúcspontja az Echoes. A korszak nem csak a komoly együttműködés kezdetét, hanem a végét is jelentette; 1975 után Waters a zene és a szövegek terén egyre diktatórikusabb lett. Wright ekkor énekelt és vett részt a dalszerzésben utoljára (az 1994-es The Division Bellig), Gilmour pedig egyre kevesebb lehetőséget kapott a szerzői közreműködésre, egészen Waters 1985-ös kiválásáig. Az utolsó szálat, ami Barretthez kötötte őket, a Wish You Were Here „vágta el”. A Shine on You Crazy Diamond búcsúztató és egyben tisztelgés barátjuk előtt.
1971-es Meddle című albumukon a hangzás még összetettebbé vált, a 23 perces Echoes az egész második oldalt elfoglalta. Az Echoes egy átlagos progresszív rockdal hosszú gitár- és billentyűs szólókkal, a középrészben pedig cetek (amit gitárral csináltak) és sirályok hangja hallható; Waters szerint az egész olyan, mint egy „hangos vers”. Nick Mason szerint a Meddle „az első igazi Pink Floyd-album. Ez volt az első olyan téma, amihez visszatérhettünk.” A hangzás hasonló volt a korszak többi albumához, és a nagyzenekart is elhagyták, ami előző albumukon meghatározó volt. Az album első dala a One of These Days , mely a koncertek szerves részévé vált; Nick Mason mindössze egy sort énekel benne („One of these days, I'm going to cut you into little pieces”). A zene egyszer csak gyors vibrálásba megy át, mely egy ponton a Doctor Who című sorozat főcímzenéjét idézi. A Fearless jó példa a következő három album kiérlelt hangzására. Ez és a "Pillow of Winds" a country hatását tükrözi, az utóbbi egyike a Floyd kevés akusztikus szerelmes dalának. Waters posztja mint vezető szövegíró kezdett formát ölteni, dzsesszes San Tropez című dalát szinte készen vitte a stúdióba. A Meddle mind a kritikusok, mind a rajongók tetszését elnyerte, Nagy-Britanniában a 3., az USA-ban viszont csak a 70. lett. Mason szerint ennek az az oka, hogy a Capitol Records nem reklámozta az albumot. Manapság ez a Pink Floyd egyik legnépszerűbb munkája.
1972-es albumuk, az Obscured By Clouds újabb filmzene, mely Barbet Schroeder La Vallée (A völgy) című filmjéhez készült. Ez volt a zenekar első albuma, mely az amerikai Top 50-be került (46. lett). Nagy-Britanniában a 6. helyezést érte el. Mason néhány évvel később szenzációsnak nevezte, de a kritikusok nem így gondolták. Waters először a Free Four (ez volt első daluk, melyet az amerikai rádiók gyakran játszottak) szövegében tesz említést az apjáról, aki a második világháborúban halt meg; a téma későbbi albumaikon még előkerült. A Wots…uh, the Deal és a Childhood's End is érint olyan témákat, melyekkel később is foglalkoztak: előbbi a magányról és a kétségbeesésről szól (ezek a Roger Waters vezette években bontakoztak ki), utóbbit pedig Arthur C. Clarke azonos című regénye ihlette, az élet, a halál és az idő témáját boncolgatja. 15 évig ez volt Gilmour utolsó saját dalszövege. Az album stílusa némileg eltért az előzőétől: a dalok rövidebbek, gyakran egy pasztorál hangulatát idézik, néha pedig folk-rockba, blues-rockba vagy zongorára épülő soft rockba mennek át (ezekre jó példa a Burning Bridges, a The Gold It's in the… és a Stay).
Az 1973-as The Dark Side of the Moon megjelenése valódi fordulópont volt a zenekar történetében. Utolsó kislemezük a Point Me at the Sky volt 1968-ban, de nem is akartak kifejezetten slágerzenét írni. Ennek ellenére a Dark Sideról egy Top 20-as kislemez is megjelent, a Money. Az albummal megszerezték első listavezető helyezésüket az USA-ban, melynek nyomán korábbi munkáik iránt is megnőtt az érdeklődés. A kritikusok által sokra becsült album példátlanul hosszú ideig, 741 hétig (1976 és 1988 között 591 egymást követő héten át) volt a Billboard Top 200-as listáján, mellyel rekordot állítottak fel, a Dark Side pedig minden idők egyik legnépszerűbb albuma lett. A brit listákon 301 hétig szerepelt, de sosem érte el az 1. helyet (2. volt).
A női vokál és a szaxofon szerves részét képezi az album hangzásvilágának, utóbbi a dzsessz hatását tükrözi. A pedálos steel gitárra (Breathe) és női énekhangra (The Great Gig in the Sky) épülő dalokat olyan rockosabb dalok foglalják keretbe, mint a Time és a Money. A minimalista On the Run-ban szinte csak szintetizátorral létrehozott hangok hallhatóak. A zene közben gyakran hallhatóak véletlenszerű hangeffektek és beszédfoszlányok (a stúdióban tartózkodó embereket interjúvolták meg). A dalok szövege és a zene a mindennapi életben ránk nehezedő nyomást próbálja visszaadni. Ez a koncepció (amit Waters Masonék konyhájában vetett fel) igazi katalizátornak bizonyult, és egy listát állítottak össze a témákról. Ezek közül több későbbi albumokon is visszatért: az Us and Them az erőszakról és a háborúk hiábavalóságáról, a Brain Damage pedig az őrületről és a skizofréniáról szól. A precíz és bonyolult hangzás, amit Alan Parsons hangmérnök segítségével hoztak létre, mértékadónak bizonyult a következő években, és a zenekar hangzásvilágát is meghatározta. Nem utolsósorban pedig ennek is szerepe volt az album kereskedelmi sikerében (a vájtfülű vásárlók rendszeresen pótolták elhasznált albumaikat).
Hogy még többet profitáljanak az újonnan jött hírnévből, megjelentették az A Nice Pair című albumot, mely első két albumuk új kiadása. Adrian Maben filmrendező ebben az időben adta ki a Pink Floyd első koncertfilmjét, a Live at Pompeiit. A film a zenekar egy 1971-es koncertjét mutatja be, amit a pompeji amfiteátrumban vettek fel, közönség nélkül (csak a stáb és a zenekar személyzete volt ott). Később a rendezői változat DVD-n is megjelent, melyben interjúk és filmfelvételek láthatóak a The Dark Side of the Moon felvételeiről is.
Az 1975-ben megjelent Wish You Were Here a hiányról szól, mégpedig két nézőpontból: az emberség hiányáról a zeneiparban, de leginkább Syd Barrett hiányáról. A klasszikus címadó dal mellett ezen hallható a monumentális, legnagyobbrészt instrumentális, kilencrészes Shine on You Crazy Diamond , ami tisztelgés Syd Barrett előtt, szövege pedig világosan utal Barrett egészségének leromlására és ennek következményeire. A korábbi évek zenei hatásai itt együtt szerepelnek – Wright atmoszférikus játéka, bluesos gitárszólók, szaxofonszólók (Dick Parrytől), dzsessz-fúziós megoldások és a slide gitár fontossága - minden részben más és más, az utolsó rész pedig gyászzene, szintetizált kürtökkel. A másik két dal, a Welcome to the Machine és a Have a Cigar a zeneipar kritikája; utóbbit Roy Harper brit folkénekes énekli. Ez volt az első Pink Floyd-album, mely az Atlanti-óceán mindkét partján 1. helyezést ért el. A kritikusok szerint épp olyan jó, mint a The Dark Side of the Moon.
Egy híres anekdota szerint miközben a Shine on You Crazy Diamond keverését hallgatták meg, egy elhízott, teljesen kopasz, szemöldök nélküli ember ment a stúdióba. Nem tudták, ki lehet, míg egyikük hirtelen fel nem ismerte: Syd Barrett volt. Nagyon örültek neki, de Gilmour esküvői partija alatt (ami aznap volt a stúdió büféjénél) eltűnt. Ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztak vele. Gilmour a közelmúltban megerősítette a történetet, de arra nem emlékezett, hogy melyik dalon dolgoztak akkor. A szemöldökborotválás a The Wall filmváltozatában is szerepelt.
A Roger Waters által vezetett évek: 1976–1985
Ebben az időszakban Roger Waters vezető szerepe hihetetlenül megerősödött. Wright hatása elvesztette jelentőségét, a The Wall felvételei idején pedig Waters ki is rúgta a zenekarból. A zene másodlagossá vált, a hangsúly a dalszövegekre helyeződött, melyek két legfontosabb témája Waters apjának halála a második világháborúban, illetve Waters egyre növekvő cinizmusa az olyan politikusokkal szemben, mint Margaret Thatcher és Mary Whitehouse. Bár a zene még mindig megfelelően árnyalt és kidolgozott volt, a billentyűs hangszerek és a szaxofon rovására egyre gitárközpontúbbá vált, pedig azok korábban (a különleges effektekkel együtt) zenéjük szerves részét alkották. A szimfonikus nagyzenekar (nagyobb, mint ami az Atom Heart Motheren hallható) fontos szerepet játszik a The Wallon és a The Final Cuton.
1977 januárjában megjelent Animals című albumuk (Nagy-Britanniában 2., Amerikában 3. lett). Ekkoriban zenéjüket sorozatos kritikák érték a punk rock színteréről, mivel túl mesterkéltnek, avíttasnak tartották azt; hiányolták belőle a korai rock and roll egyszerűségét. Ennek ellenére az Animals zenéje sokkal gitárközpontúbb volt, mint az előző albumoké, köszönhetően a punk mozgalom hatásának és annak, hogy ezt a lemezt már a Pink Floyd saját (részben még befejezetlen) stúdiójában, a Britannia Row Studiosban vették fel. Ez volt az első album, melyen Richard Wright nem kapott szerzőséget. Az Animalsen szintén hosszabb dalok szerepeltek, melyek egy adott témát jártak körül: az alapötletet George Orwell Állatfarmjából vették; a disznó, a kutya és a bárány metaforáján keresztül mutatták be koruk társadalmát. A gitár előtérbe kerülése ellenére a billentyűs hangszerek és a szintetizátorok még mindig fontos szerepet játszanak az album hangzásában, ám a női vokál és a szaxofon teljesen hiányzik belőle. Az eredmény közelebb áll a hard rockhoz, amit egy csendes, akusztikus dal két része foglal keretbe. Sok kritikus unalmasnak és ridegnek tartotta az albumot, bár mások épp ugyanezekért dicsérték. A borítón lévő képhez egy óriási felfújható disznót kötöttek ki a Battersea Power Station (egy erőmű London külvárosában) kéményei közé, amit végül a szél magával ragadott, így a borítón egy montázs látható. A felfújható disznóból a zenekar egyik védjegye és a turnék állandó „szereplője” vált.
1979-ben megjelent a Pink Floyd negyedik koncept albuma, második dupla albuma és első „rockoperája”, a The Wall. Témája a magányosság és a kommunikáció hiánya. Ez Waters azon gondolatából fejlődött ki, hogy egy metaforikus falat akart emelni maga és közönsége közé. Az album sikere nyomán újra a figyelem középpontjába kerültek, és kiadták első és egyetlen listavezető kislemezüket, az Another Brick in the Wall, Part II-t. A albumon szerepelt két koncertkedvenc, a Comfortably Numb és a Run Like Hell; előbbi a rádiók (és az album) egyik legnépszerűbb dala lett.
Az album társproducere Bob Ezrin, Roger Waters egyik barátja volt, akivel a The Trial című dalt írta, és akitől a zenekar később eltávolodott („nem tartotta a száját az albumról”). Az albumon végzett hangmérnöki teljesítményéért James Guthrie Grammy-díjat kapott 1980-ban. Waters az Animals idején tapasztalhatónál is nagyobb mértékben erőszakolta zenésztársaira elképzeléseit, ennek folytán gyakran került szembe velük. A zene még inkább közelített a hard rockhoz, bár a nagyzenekar a korábbi éveket idézte, és néhány nyugodtabb dal is hallható (Goodbye Blue Sky, Nobody Home). Wright munkája minimális volt, végül Waters ki is rúgta a zenekarból, a koncerteken pedig mint fizetett zenész játszott. A sors fintora, hogy négyük közül csak az ő számára voltak nyereségesek az előadások, mivel a felszerelés és a kellékek költségeit a többieknek kellett állni.
Bár sosem került a brit listák élére (3. lett), 1980-ban Amerikában 15 hetet töltött a listák élén. A kritikusok dicsérték, világszerte pedig több mint 30 millió darabot adtak el belőle. A Led Zeppelin Zoso.svg című albumával egyetemben minden idők harmadik legtöbbször eladott albuma az USA-ban és a legtöbbször eladott album az 1970-es évekből. Egyedül itt 11,5 millió darabot adtak el belőle, így az RIAA döntése értelmében 23-szoros platinalemez. Ezzel az albummal a Beatles után a Pink Floyd lett a második zenekar, akinek egy évtizeden belül két albumából is a legtöbbet adták el az adott évben (1973-ban és 1980-ban).
1982-ben mutatták be a Pink Floyd: A fal című filmet, melynek alapjául a The Wall szolgált. A filmben az album majdnem összes dala szerepelt. A film forgatókönyvét Waters írta, Alan Parker rendezte, a sokszor meglepő animációkat az angol Gerald Scarfe készítette. A főszereplő pedig a Boomtown Rats akkori frontembere, Bob Geldof volt. Az USA-ban több mint 14 millió dollár hasznot hozott az alkotóknak. Egy dal, ami a filmben hangzott el először – a When the Tigers Broke Free – korlátozott példányszámú kislemezként is megjelent. A dal az Echoes: The Best of Pink Floyd dupla válogatásalbumon és a The Final Cut új kiadásain vált széles körben elérhetővé. A filmben szerepel még a What Shall We Do Now? című dal, ami egyszerűen nem fért rá a The Wallra. A filmben nem hangzik el a Hey You és a The Show Must Go On.
1983-ban megjelent a The Final Cut, amit Waters apjának, Eric Fletcher Watersnek ajánlott. Hangulata sötétebb, mint a The Wallé és felidézett néhány korábbi témát, de újakkal is foglalkozott: Waterst dühítette az Egyesült Királyság részvétele a falklandi háborúban, és ezért a politikusokat tette felelőssé (The Fletcher Memorial Home). Cinizmussal vegyes félelemmel latolgatta egy atomháború esélyeit (Two Suns in the Sunset). Richard Wright nem vett részt a felvételeken, ezért a billentyűs hangszereken Michael Kamen és Andy Bown játszott.
Bár a Pink Floyd albumaként jelent meg, a borítón nem volt felirat, belül pedig ez állt: „The Final Cut – Rekviem a háború utáni álomért, írta: Roger Waters, előadja: a Pink Floyd”. A koncepció teljes egészében Watersé, későbbi szólóalbumainak a „prototípusa” mind zenéjében, mind megjelenésében. Waters azt mondta, felajánlotta, hogy szólóalbumként jelenteti meg, de a többiek ezt nem akarták. Nick Mason könyvében viszont azt írja, hogy sosem beszéltek erről. Gilmour arra kérte Waterst, hogy várjanak egy évet az album megjelentetésével, mert ő is szerette volna hozzátenni a saját ötleteit, de Waters elutasította. A zene hasonlít a The Wallhoz, de valamivel csendesebb, nyugodtabb annál; az Another Brick in the Wall, Part II helyett a Nobody Home-típusú dalok hallhatóak rajta. Vannak benne olyan zenei témák, melyek többször ismétlődnek. A Floyd korábbi albumaihoz képest a The Final Cut csak mérsékelt sikert aratott (a brit listákon 1., Amerikában 6. lett), de a kritikusok kedvezően fogadták. Csak egy kisebb sláger, a "Not Now John" volt rajta (ez az egyetlen, melyben Gilmour is énekel). Az ellenségeskedés Waters és Gilmour között odáig fokozódott, hogy már sosem voltak egyszerre a stúdióban. Gilmour levetette a nevét a közreműködők névsoráról, mert Waters néhány döntésével nem értett egyet (de a jogdíjakat megkapta). Nem volt turné, de Waters több dalt is játszott az albumról saját koncertjein.
A David Gilmour által vezetett évek: 1987–1995
1985 decemberében Waters bejelentette, hogy kiválik a Pink Floydból, a zenekart pedig „kreatív időpocsékolásnak” nevezte, de Gilmour és Mason 1986-ban új album felvételébe kezdett. Ezzel egyidőben Waters második szólóalbumán, a Radio K.A.O.S.-on dolgozott. Waters beperelte korábbi zenésztársait, mert szerinte nem használhatták volna a „Pink Floyd” nevet, de Gilmour és Mason úgy gondolta, megvannak a törvényes jogaik a név használatához. Végül peren kívül megegyeztek.
Miután sok cím eszükbe jutott és a legtöbbet elvetették, az új album 1987-ben A Momentary Lapse of Reason címmel jelent meg (UK #3, US #3). Waters majdnem másfél évtizeden át volt a zenekar fő dalszerzője, így most külső segítséget kellett igénybevenni. Mivel a Pink Floyd korábban sosem folyamodott ilyesmihez (kivéve Geesin és Ezrin közreműködését), sokan nemtetszésüknek adtak hangot. Ezrin – aki időközben tisztázta Gilmourral való nézeteltéréseit – amellett, hogy az album társproducere volt, a dalszerzésben is részt vett. A felvételek vége felé Wright is visszatért, először fizetett zenészként, majd a turnét követően újra hivatalos tagként.
Gilmour később elárulta, hogy Mason sem játszott túl sokat az albumon. Wright és Mason korlátozott részvétele miatt több kritikus szerint az A Momentary Lapse of Reason inkább Gilmour szólóalbuma, ugyanúgy, ahogy a The Final Cut Watersé.
1988-ban a világkörüli turné long islandi koncertjeinek anyagát felhasználva megjelent a Delicate Sound of Thunder című dupla koncertalbum és film. Később néhány instrumentális dalt vettek fel a La Carrera Panamericana című filmhez, ami egy mexikói autóversenyt mutat be. A versenyen Gilmour és Mason is indult, melynek során Gilmour és navigátora, Steve O'Rourke balesetet szenvedett. O'Rourkenak eltört a lába, de Gilmour néhány karcolással megúszta az esetet. A dalok azért is érdekesek, mert Wright és Mason is részt vett megírásukban.
1992-ben jelent meg a Shine On című díszdobozos kiadás. A kilencalbumos gyűjtemény részei a következők: A Saucerful of Secrets, Meddle, The Dark Side of the Moon, Wish You Were Here, Animals, The Wall (dupla album) és az A Momentary Lapse of Reason. A kiadásban szerepelt egy igazi különlegesség is, a The Early Singles. A csomagolás lehetővé tette, hogy az albumok függőlegesen egymás mellett állhasanak, így azok gerincén a The Dark Side of the Moon borítóképe rajzolódott ki. A CD-ken nagyon halványan a „The Big Bong Theory” felirat volt olvasható. Ugyanebben az évben jelent meg Roger Waters Amused to Death című albuma.
A zenekar következő albuma, az 1994-es The Division Bell sokkal inkább tekinthető közös munka eredményének, mint a Momentary Lapse; Wright ismét hivatalos tagja volt a Pink Floydnak, ráadásul a dalszerzésből is komolyan kivette a részét. A rajongók és a kritikusok kedvezőbben fogadták, mint a Lapset, bár sokan unalmasnak és túl szabályosnak tartották. A Wish You Were Here után ez volt a második Pink Floyd-album, mely az Atlanti-óceán mindkét partján listavezető lett.
A The Division Bell újabb koncept album, melyen Gilmour azokkal a témákkal foglalkozik, mint Waters a The Wallon. A címet Gilmour barátja, Douglas Adams javasolta. Gilmour a dalszövegek nagy részét élettársával, Polly Samsonnal írta, akit nem sokkal az album megjelenése után feleségül vett. A zenészek nagy része már az A Momentary Lapse of Reason turnéján is részt vett, hozzájuk csatlakozott Dick Parry szaxofonos. Anthony Moore – aki már a Lapsere is írt szövegeket – írta a szöveget Wright Wearing the Inside Out című dalához, melyen 1973 óta először Wright énekel. Wright és Moore később újra együtt dolgozott, Wright 1996-os, Broken China című albumán.
1995 júniusában Gilmourék újabb koncert albumot adtak ki. A P•U•L•S•E az előző koncert albumukhoz hasonlóan dupla lemez, amely hanganyagát a The Division Bell turnén vették fel Londonban, Rómában, Hannoverben és Modénában. A koncerteken elővették a The Dark Side of the Moon anyagot. A turnén csatlakozott a zenekarhoz Dick Parry szaxofonos, aki a hetvenes években több meghatározó dalban is hallható: Money, Us and Them, Shine on You Crazy Diamond, valamint Jon Carin billentyűs is, aki Roger Waters világkörüli turnéin is játszott. A P•U•L•S•E koncert 2006-ban DVD-n is megjelent, amin az 1994. október 20-i koncert látható, melyet a londoni Earl's Court-ban vettek fel. A DVD és a CD hanganyaga némileg különbözik egymástól: a DVD-n nem szerepel az Astronomy Domine, a What Do You Want From Me, a Hey You, valamint a Great Day For Freedom, ugyanakkor helyet kapott a Take It Back és a One of These Days, valamint számos extra.
Szóló munkák és más dolgok: 1995-napjainkig
1996. január 17-én a Floydot ünnepélyesen beavatta a Rock and Roll Hall of Famebe, a rock and roll hírességek csarnokába Billy Corgan a The Smashing Pumpkins frontembere. A ceremónián Waters nem volt jelen.
2000-ben megjelent a The Wall élő koncert kiadása az Is There Anybody Out There? The Wall Live 1980-81, melyen az 1980-1981-es londoni koncerteken felvett anyag hallható. Az amerikai albumok listáján #19. helyezést ért el. 2001-ben egy dupla válogatás lemez jelent meg a Floyd legismertebb számaiból. A válogatást Gilmour, Mason, Waters és Wright közösen állította össze. Az Echoes: The Best of Pink Floyd mind az Egyesült Királyságban, mind az USA-ban 2. helyezért ért el az eladási listákon.
2003-ban megjelent az eddigi legismertebb albumuk a The Dark Side of the Moon 30. évfordulós ünnepi kiadása Super Audio CD (SACD) változatban. Az album új borítót kapott, de a belső borítón láthatóak az eredeti kiadás borítói, belső képei is. Ugyanebben az évben jelent meg a Classic Albums: The Making of The Dark Side of the Moon című 92 perces dokumentumfilm, amely a The Dark Side of the Moon készítéséről szól. A film nézői beleshetnek a kulisszák mögé, ellátogathatnak az Abbey Road Studioba. A filmen beszél az albumról Gilmour, Waters, Mason és Wright is, valamint Alan Parsons hangmérnök és számos kritikus. 2004-ben megjelent Nick Mason könyve a Pink Floyd Inside Out - Kifordítva, amely az egyetlen olyan könyv a Pink Floydról, melyet az együttes egyik tagja írt. Mason a könyv megjelenését követően promóciós turnéra indult vele, számos amerikai és európai nagyvárosban megfordult, a budapesti dedikálásra is rengeteg rajongó látogatott el.
2003. október 30-án meghalt Steve O'Rurke, a zenekar menedzsere.
Két évvel később 2005. július 2-án újra összeálltak egy előadásra a londoni Live 8 koncertre. Ezen a napon csatlakozott hozzájuk Roger Waters is, akinek 24 éve ez volt az első fellépése Gilmourékkal. A Pink Floyd újraegyesülése volt a koncert legnagyobb szenzációja. A következő dalok szólaltak meg: Breathe (In The Air), Wish You Were Here, Money és a Comfortably Numb. A fellépés végén Gilmour annyit mondott, hogy "nagyon szépen köszönjük, jó éjszakát" és elindult lefelé a színpadról, de Waters visszahívta egy közös fotózásra, ez a fénykép lett a Live 8 leghíresebb fotója. A koncert utáni hetekben jelentősen nőttek a Pink Floyd albumok eladási mutatói: Echoes: The Best of Pink Floyd 1343%-os, a The Wall 3600%-os, a Wish You Were Here 2000%-os, a The Dark Side of the Moon 1400%-os, az Animals 1000%-os növekedést ért el az utóbbi évek eladásaihoz képest. Gilmour a koncert utáni eladási növekedésekből származó bevételét jótékonysági célokra fordította, és erre szólította fel a Pink Floyd többi tagjait is. 2005. november 16-án az együttest ünnepélyesen felvették a UK Music Hall of Famebe. A ceremóniát Pete Townshend vezette, Gilmour és Mason személyesen is jelen volt, Wright szemműtéte miatt nem tudott jelen lenni, Waters pedig egy videofelvételen jelent meg Rómából. David Gilmour 2006. március 6-án megjelentette harmadik szóló lemezét az On an Island-et, és egy rövid turnéra indult Európába, és Észak-Amerikába. A koncerteken fellépett Richard Wright is, aki az albumon elkészítésében is közreműködött. Roger Waters 2006-ban világkörüli turnéra indult, melynek középpontjában a The Dark Side of the Moon állt, majd 2011-ben a The Wall anyagát turnéztatta meg. A turné 2011. május 12-ei, a londoni O2 arénában tartott koncertjén 1-1 szám erejéig David Gilmour és Nick Mason is együtt játszott Waters-el.
További tervek.
Rengeteg rajongó fejezte ki reményét, hogy londoni Live 8 koncert után újra összeállnak egy turnéra.
2006. január 31. David Gilmour a La Repubblica-ban kijelentette, hogy ő befejezte a Pink Floyddal és ezután a szólókarrierjének és a családjának kíván élni. Megemlítette, hogy egyetértett azzal, hogy a Live 8 koncerten újra együtt játszott Watersszel ám ennek oka az "ügy" volt.
2008. május 28-án David Gilmour, Nick Mason, Roger Waters és Richard Wright megállapodtak, hogy újra összeállnak egy közös Pink Floyd fellépés erejéig, hogy eljátszhassák a nagy slágereket. Az időpont és a helyszín még ismeretlen, de a fellépésre egyikőjük sem mondott "nem"-et.
2008. szeptember 15-én, hatvanöt éves korában, angliai otthonában meghalt a zenekar billentyűjátékosa, Richard Wright. A muzsikus rákbetegségben szenvedett.
Hivatalos tagok:
Syd Barrett (1964–1968)
David Gilmour (1968 óta)
Bob Klose (1964-1965)
Nick Mason (1964 óta)
Roger Waters (1964–1985)
Richard Wright (1964–1979, 1988-2008)
Forrás:wikipédia
Hivatalos oldalak: http://www.pinkfloyd.com/
http://www.davidgilmour.com/
2011. augusztus 27., szombat
Led Zeppelin
A Led Zeppelin brit rockegyüttes, amelyet 1968-ban alapított Jimmy Page gitáros, Robert Plant énekes, John Paul Jones basszusgitáros és John Bonham dobos. Aktív időszaka hivatalosan 1968. október 4. – 1980. december 4. közé esik, valójában azonban 1968 augusztusa és 1980. szeptember 25. között működtek együtt. A tagok a Led Zeppelin pályafutása alatt nem készítettek szólólemezeket, időnként dzsemmeléseken vettek részt, vagy felvételeken működtek közre barátaikkal. Az együttes a teljes fennállása alatt ugyanazon tagokból állt.
A korai albumaikon jellemzően a blues-, folk- és pszichedelikus hatásokat integrálták az elektromos hangzással, ezzel egyedi megszólalást hozva létre. Bár a kritikusok vegyesen fogadták az albumokat, rajongótáboruk folyamatosan nőtt. Az 1970-es években rengeteg nagy sikerű koncertet adtak világszerte.
Zenéjük sokszínű, blues- és hard rock- mellett folk-, rockabilly-, funk-, reggae- és soul-elemek fedezhetők fel benne, sokan az első heavy metal együttesnek tartják.Nyolc sorlemez, egy dupla koncertalbum és egy koncertfilm fémjelzi a zenekar tizenkét éves munkáját az aktív években. Bonham 1980-as halála után gyakorlatilag azonnal feloszlottak, és már csak egyetlen, a működés egészét reprezentáló, korábban felvett, de kiadatlan anyagot tartalmazó albumot állítottak össze. Az Egyesült Királyságban egyetlen kislemez sem jelent meg albumaikról, mert azokat sérthetetlen egésznek tartották. Nem csak az albumokat önmagukban, hanem az azokon szereplő dalok sorrendjét is. (Amerikában a kiadójuk a tagok beleegyezése nélkül jelentetett meg kislemezeket.)
A Led Zeppelin egyike a könnyűzene legsikeresebb és legelismertebb együtteseinek. Világszerte mintegy 200 millió albumot adtak el,ebből csak az Egyesült Államokban 111 milliót.Korai alkotásaik kemény, gitárvezérelt hangzásával a hard rock és heavy metal stílus legelső képviselői közt voltak, hatásuk a műfaj egészére döntő jelentőségű. A Rolling Stone magazin „az 1970-es évek legnagyobb együttesének” nevezte, a Rock and Roll Hall of Fame szerint „olyan befolyással voltak az 1970-es évekre, mint a Beatles az 1960-as évekre”.Máig a Led Zeppelin az egyetlen együttes, melynek az összes albuma felkerült a Billboard Top 10 listájára.1975-ben rekordot döntöttek azzal, hogy az összes addig megjelent lemezük fent volt egyszerre az amerikai toplistákon.A VH1 zenecsatorna 100 Greatest Artists of Hard Rock listáján a Led Zeppelint sorolta az első helyre.
2007. december 10-én az együttes három tagja újra együtt zenélt az Ahmet Ertegün emlékére rendezett koncerten, a londoni The O2 arénában.
A Led Zeppelin jelenség
A Led Zeppelin sok tekintetben az 1970-es évek legnagyobb hatású rockzenekara. A rockzene menedzselésétől a megakoncertek rendezéséig példát adott a műfajnak. Minden albumuk önálló hangzásvilágú és stílusú, ugyanakkor albumon belül is változatos. Ezt a fajta gazdag hangzásvilágot azonban saját korukban a kritika inkább hibának vélte. Minden egyes újabb albumot a megelőzőhöz hasonlítottak, és kifogásolták a másságot. Legkirívóbb példái ennek a két utolsó album, amelyek egyértelműen rossz kritikát kaptak megjelenésük alkalmával.Ma már tudható, hogy ezek közül a Presence a hard-rock egyik legmaradandóbb albuma.
Jimmy Page, teljes nevén James Patrick York Page (húros hangszerek általában, így gitár, slide-gitár, tamburin, mandolin); Robert Plant, teljes nevén Robert Anthony Plant (ének, szájharmonika), John Paul Jones; eredeti nevén John Baldwin (basszusgitár, mandolin, slide-gitár, billentyűs hangszerek, zongora, mellotron, farfisa); John 'Bonzo' Bonham, teljes nevén John Henry Bonham (dob és egyéb ütőhangszerek), valamint menedzserük, Peter Grant; így öten alkották azt a jelenséget, amelyet Led Zeppelinnek neveznek.
A menedzser irányában megnyilvánuló végtelen bizalomra jellemző, hogy az együttes és ő soha nem kötöttek írásban szerződést. Grant egyedülálló érdeme, hogy a kezdeti nagy promóciós turnék után „fiait” hagyta nyugodtan dolgozni, sosem erőltette rájuk elképzeléseit, a zenébe nem szólt bele.Mindenben az ő érdekeiket védte, és ha úgy látta, akár a bevételkiesést is felvállalta. 1975-ben egy olyan egymillió dolláros szerződést utasított el, amely egyetlen koncertre vonatkozott volna.
A zenészek kiegészítették egymást, miközben egyéniségük is megmaradt. A gitárjáték virtuóz, az ének egyéni és karizmatikus, a basszusgitár mindig alapos és hihetetlenül pontos, a dobok pedig önfeledten tördelték szét a lágyabb számokat is. A virtuozitás, a precizitás, az improvizatív készség, a játékosság, a súlyos riffek és lágy dallamok keveréke a Led Zeppelin, amely tulajdonságokat a koncerteken is hozni tudták. Senki sem tolta előtérbe magát, és nem is vonta ki magát a közös teljesítményből. „A három hangszeres együtt vágtatott át az újabb és újabb témákon, szakaszokon, riffeken és ritmusokon, hogy más oldalról is megmutassák az adott zenét, hogy tempót váltsanak, hogy az adott szám játszi könnyedséggel kezelt, alapvető zenei felépítményét tengernyi változattal díszítsék.”Prince azt nyilatkozta, hogy a Led Zeppelint azért szereti, mert minden számuk más színű.Az improvizációs készség mindig is jellemzője maradt a zenekarnak, sosem játszottak kétszer ugyanúgy bármit is. Az ekkori rockzenekarok között nagy ritkaságszámba ment az a szoros együttműködés, amely Jones és Bonham játékát jellemezte, erre pedig azért volt szükség, mert rájuk épült minden. „Akkoriban nagyon ott kellett lenni a szeren. Különösen a rögtönzött részeknél, mert amit játszottunk, állandóan változott. Nagyon kellett egymás utalásaira figyelnünk. Fontos volt a szemkontaktus. Úgy tűnt, Page mindig a padlót nézi, de valójában mindig egymás kézmozgását figyeltük… A közönség meg csodálkozott: hát ezt hogyan csinálták? Hát csak úgy, hogy figyeltünk egymásra.” (Jones)
Az együttes sikerének egyik titka a tagok rendkívül szoros barátsága, a zenekar belső kohéziója, amit így fogalmaztak meg ők maguk még a '70-es évek első felében:
John Bonham: „Egyes bandák túlságosan össze vannak zárva és a legenyhébb dolgoktól is szétrobbannak. Mi éppen annyira vagyunk összezárva, amennyire kell. Nálunk soha nem fordulhat elő, hogy valaki elejt egy mondatot, és mindenki szét akar széledni.”
Robert Plant: „Nagyon szerencsések vagyunk, mert az idő múlásával egyre lelkesebben játszottunk. Zenei szempontból egyáltalán nem érzünk fáradságot vagy fásultságot… A zene összetart minket.”
Jimmy Page: „Nincs semmiféle zenei féreg a Led Zeppelinben, amely bomlasztaná. Változatosság uralkodik, nagy szabadság, és egyik zenésznek sem kell korlátozni a szabadságát. A mi bandánkban mindenki tisztel mindenkit… El sem tudom képzelni, hogy szétváljon a banda.”
Peter Grant: „Az együttes mindig együtt marad, amíg élvezik a fiúk a közös muzsikálást.”
Chris Charlesworth, a Melody Maker újságírója ezt írta 1972-ben róluk: „Nincs szükség összehasonlításokra. Nincs szükség arra, hogy azt mondjuk: Page jobb, mint bárki más. Page gitározik, Bonham dobol, Jones basszusozik és orgonál, Plant énekel. És mindezt nagyon jól teszik.”
„A gondosan összecsiszolt csapatban természetes belső egyensúly uralkodott, a tagok keményen dolgoztak együtt és egymásért, mindenkinek megvolt a maga szerepe.
The New Yardbirds
A Led Zeppelin története a Yardbirdsszel kezdődött. Jimmy Page neve már 1964-ben felmerült, amikor Eric Clapton távozott, de Page akkoriban Tom Jones stúdiófelvételein dolgozott, ezért Jeff Becket ajánlotta maga helyett.1966. június elején Paul Samwell-Smith, a basszusgitáros hagyta el a csapatot, ezért Page újra képbe került, és ekkor már Beck hívta meg, annak ellenére, hogy a Yardbirds menedzsere figyelmeztette: őrültséget csinál, ha egy hozzá hasonló kvalitású gitárost hív maga mellé.
Basszusgitárosként csatlakozott tehát a zenekarhoz. Beck viszont azt szerette volna, ha Page szólógitározik, ezért Chris Dreja ritmusgitáros megtanulta használni a hangszert, és cseréltek. Page ezután, Jeff Beck mellett, a zenekar második szólógitárosa lett. Page kísérletező kedve már ekkor megmutatkozott, hiszen ő volt az első angol rockgitáros,aki szitárral próbálkozott a „For Your Love” című számban, a Beck’s Boleroban pedig tizenkét húros gitáron játszott. Ez a stúdiófelvétel volt az első alkalom, amikor a John Entwistle helyett beugró session-zenésszel, John Paul Jonesszal játszott együtt. A dobos Keith Moon volt.
Beck egy supergroup alapítását tervezte Page-dzsel és a Who „ritmusszekciójával” – Keith Moon dobossal és John Entwistle basszusgitárossal. Énekesnek Donovant vagy Steve Winwoodot akarták szerződtetni.A zenekar sohasem alakult meg, de 1966-ban Page, Beck és Moon felvette a Beck's Bolero című dalt, ami Beck 1968-as Truth című albumán jelent meg. A felvételen részt vett John Paul Jones basszusgitáros is, aki felajánlotta, hogy a jövőben szívesen dolgozna Page-dzsel.
Beck 1966 októberében kivált a zenekarból; a Yardbirds belefáradt a folyamatos turnézásba és lemezfelvételekbe, egyre közelebb került a feloszláshoz. Állandó problémájuk volt az énekes posztja, amelyre Steve Marriottot akarták felkérni, de nem vállalta, mert épp akkor a Small Faceshez szegődött.Beck állandóan túlzásba vitte az improvizációt, ami önmagában nem lett volna baj, de társai szerint ezt kiszámíthatatlanul tette, majd 1966. október végén végleg kilépett.Page, akit társai ez időben Mr. Cool néven neveztek, első számú gitáros lett, és egyes későbbi Page-interjúk szerint a névhasználat joga is őt illette meg.Ezt azonban Dreja cáfolta, szerinte ő volt a Yardbirds régebbi (sőt alapító) tagja, ezért a Yardbirds név csakis rajta keresztül maradt meg.Valójában egyik álláspont sem fedi a valóságot: 1965-ben Yardbirds Ltd. néven szabályos szerződést kötöttek, hogy minden akkori tagot egyenlő részben illet meg a névhasználat joga.
A – Beck szerint – katasztrofális menedzselés 1967 januárjában új utakat vett, amikor Peter Grant vette át az irányítást. Igaz, a korábbi menedzser úgy távozott, hogy miközben Grantnek a menedzselési jogot, a Yardbirds felvételi és produkciós jogait Mickie Most RAK Productions nevű cégének adta el. A dologban az volt a szerencsés momentum, hogy Grant és Most jó barátok voltak, sőt közös irodában dolgoztak. Grant azonnal azt a taktikát kezdte alkalmazni, amit később a Led Zeppelinnel vitt sikerre: nagy szabású ausztráliai és ázsiai turnéra indította csapatát. Page ezen a turnén használt először hegedűvonót a gitár megszólaltatásához.
1967 júniusában a USA-ban megjelent a Yardbirds nagylemeze, amelynek egyik számában Mickie Most kifejezett kérésére John Paul Jones basszusgitározott.Ezen található a White Summer című alkotás is, amelyből később Page a Black Mountain Side-ot alakította ki. A Shapes of Things nyitó akkordjai a Song Remains the Same-hez hasonlítanak, és hallható egy hegedűvonóval előadott gitárszóló is.
A Yardbirds végül is hibás menedzseri koncepciónak esett áldozatul. Mick Most álláspontja az volt, hogy egy zenekar azért ad ki kislemezeket, hogy felkerüljön a listákra, az ellenkező esetet kudarcként kell értékelni. Ezért a Yardbirds kislemezeire a slágergyanús, de gyenge számokat tették fel, míg a hatásos szerzemények felvételei a stúdiók polcain porosodtak. A rossz koncepcióból és a téves minőségmegítélésből az jött ki, hogy a kislemezek sorra buktak meg. Peter Grant ezzel szemben ezidőben már úgy gondolta, hogy ha egy zenekar nem ad ki kislemezeket, akkor nem is bukhat meg, és ez a felfogás a Led Zeppelin sikertörténetében végig a sajátja maradt.
A Yardbirds 1968 júliusában adta utolsó koncertjét. Ezután Keith Relf és Jim McCarty kivált, majd megalapította a Togethert, amelynek novemberi kislemeze feltűnés nélkül tűnt el. Később a Renaissance zenekar a klasszikus zene, a rock és a folk elemeit ötvözte. Még volt néhány előre lekötött fellépésük Skandináviában, ezért McCarty és Relf megengedte Page-nek és Drejának, hogy Yardbirds néven teljesítsék kötelezettségeiket. Page és Dreja ezután új tagokat keresett. Az énekesi posztra Page először Terry Reidet hívta meg, aki elutasította a felkérést, és maga helyett egy Robert Plant nevű West Bromwich-i énekest ajánlott.Plant elfogadta Page ajánlatát, mivel aktuális zenekara, a Hobbstweedle „nem volt valami jó; a többiek túljátszották magukat, az egész zajos ripacskodás volt, valódi tartalom nélkül”. Page és Grant hasonló véleményen volt, mivel a zenekarból csak Plantet tartották érdekesnek. A meghallgatáson szintén jelen lévő Dreja más véleményen volt, így Plant csapatba kerülése valószínűleg közrejátszott későbbi távozásában.Plant érkezésével a doboskeresésnek is vége szakadt, mert mindjárt beajánlotta dobosnak a redditchi John Bonhamet, akivel a Band of Joy nevű zenekarban játszott együtt,és aktuálisan éppen Tim Rose-t kísérte.
Később Dreja is kiszállt, hivatalosan azért, hogy fényképész lehessen – ő készítette azt a képet, ami a Led Zeppelin első albumának hátoldalán szerepelt – , ekkor Page-nek eszébe jutott, hogy John Paul Jones július 19-én felhívta, hogy szívesen csatlakozna hozzá. Page-nek jó emlékei voltak a Jonesszal való közös munkáról, így azonnal bevette a zenekarba. Az első dal, amit együtt játszottak és 1968. augusztus 19-én Londonban, a Gerrard Street 22 alatti stúdióban gyakorlásképpen felvettek, a „Train Kept a Rollin",Johnny Burnette rockabilly klasszikusa volt, mivel ekkor még egyiküknek sem volt saját szerzeménye.Plant szerint azonban az első szám, amit játszottak, az „As Long as I Have You” volt.Mindkettőt később is rendszeresen előadták a koncerteken. Dreja távozásával a névhasználat kérdése is felszabadult, hiszen amíg ketten voltak a Yardbirdsből, Page és ő, addig a folytonosság volt a lényeg, amikor viszont Page egyedül maradt az együttes szervezésének kérdésével (persze Granttal a háta mögött), akkor már el lehetett gondolkodni, hogy teljesen új irányvonalat akarnak-e felvállalni, vagy a korábbit folytatni. Ugyanakkor jogi problémák is adódtak, mivel Dreja az ügyvédje útján szólította fel Page-et, hogy a Yardbirds nevet ne használja.
Első közös lemezfelvételükre P. J. Proby „Three Week Hero” című albumának utolsó felvételi napján, 1968 augusztusában került sor. Proby így emlékezett: „Az utolsó napon még maradt egy kis stúdióidő, így megkértem őket, hogy játsszanak, a szöveget pedig ott helyben találtam ki. Akkor még nem voltak Led Zeppelin, csak a New Yardbirds, akik az én lemezemen játszottak.”A feladat azért adódhatott, mert Jonesnak ez a megbízatása még függőben volt, és az utókeveréseket be kellett fejezni.
A zenekar The New Yardbirds néven teljesítette a kéthetes, 1968. szeptember 7-én a dániai Gladsexe-ben induló skandináv turnéját, bár a koncerteken résztvevő rajongók szerint az ott fellépő együttest egyszerűen csak Yardbirdsnek hívták; svéd újságok hirdetéseiben is így szerepel a nevük, és ismert egy autogramokkal ellátott fénykép is, melyen szintén hiányzik a New szó a Yardbirds elől. Ennek oka az, hogy Grant ezeket a koncerteket még júliusban, Relf és McCarty kiválása után kötötte le, amikor még arról volt szó, hogy a Yardbirds alakul újjá új tagokkal, nem pedig új zenekar jön létre.Sőt még 1969 márciusában, két hónappal a Led Zeppelin album amerikai megjelenése után és egy hónappal az angliai előtt is volt olyan angliai koncertjük, amit New Yardbirds néven hirdettek meg.
Mindeközben Peter Grant lassan leépítette az összes többi zenekarral kötött kapcsolatait, hogy kizárólag a Led Zeppelinnel foglalkozhasson. Így például átengedte Mickie Mostnak a Jeff Beck Group menedzselését is, amely csapat ettől kezdve gyors ütemben hanyatlott. Grant és Page egyre közelebb kerültek egymáshoz, és Grant már nemcsak a koncertszervezéssel foglalkozott, hanem közösen alakították ki hosszú távú terveiket, miközben elképzeléseik nagyon hasonlóak voltak: egy élőben jól működő, profi zenekar összeállítása.
A Led Zeppelin név születése
A Led Zeppelin név már akkor megvolt, amikor Page még a Beck közreműködésével létrehozandó szupergroup terveivel volt elfoglalva, de nehezen talált hozzá társakat. Szóba került Nicky Hopkins zongorista, John Entwistle basszusgitáros és a Traffic gitárosa, Steve Winwood is. A Yardbirds és a Who koncertturnéjának indulásával a terveit is el kellett halasztani, mivel e két együttes tagjai adták volna az új együttes gerincét (Jeff Beck, Keith Moon, Jimmy Page). Ezért a Led Zeppelin létrehozása egy időre eltolódott.
A névválasztásról szóló egyik történet mára már legendává vált: Keith Moon azt mondta, hogy egy szupergroup, amiben Page és Beck társak lennének, úgy zuhanna le, mint egy ólom léghajó (lead zeppelin). Az ólom zeppelin kifejezés eredetileg John Entwistle-től származik, aki a rossz koncerteket hívta így.Jimmy Page nyilatkozata: „Amikor nevet kerestünk, hirtelen eszembe jutott az a név, amit Keith Moon ajánlott. Gondoltunk arra is, hogy Mad Dogs legyen a nevünk. Nekem legjobban a Led Zeppelin tetszett – bár lehet hogy rossz vicc egy ólom léggömb. Ez valójában egy variációja az Iron Butterfly-nak, amely szintén a könnyedség és a súlyosság kettőssége.” Az együttes felvette a nevet, de Peter Grant menedzser javaslatára az a-t kihagyták belőle, hogy „az ostoba amerikaiak”ne keverjék össze a 'vezető' jelentésű lead szóval.
A korai évek (1968–1970)
Led Zeppelin: az első album
Az együttes 1968. szeptember 27-én bevonult a londoni Olympic Studios-ba, és október 5-ig, mindössze 30 óra alatt felvették első albumuk zenei anyagát.Ez a teljes időtartam, a felvételeket Page egy riportban 15 órára tette.Peter Grant szerint a lemezborító grafikáját is beleszámítva az egész album költsége 1750 £ volt.(Más adat szerint 1782 £) Az első album gyors összeállítása problémákat is okozott, így például Plant azért nem szerepel egyik számban sem szerzőként, mert még élő szerződése volt a CBS-szel.Már ekkor, alig egy hónappal a megalakulás után, olyan mennyiségű anyaguk volt, hogy öt számmal többet vettek fel, mint amennyi végül a lemezre került.A lemaradt számokat azonban koncerteken később is gyakran játszották. Ezek: „Tribute to Bert Burns”, „Baby Come on Home”, „Fresh Garbage”, „As Long as I Have You”, „Flames”.
A Led Zeppelin a koncerteken az improvizativitásról volt híres, minden tagja invenciózus és karakteres zenész volt. Ez a körülmény és a felvételek rövid időtartama különösen érdekessé teszi azt a tényt, hogy az album mennyire egységesen szerkesztett, koncepciózus és szigorúan minden hang a helyén van. Ez nem csak Page dalszerzői és produceri munkáját, de az utómunkálatok terén végzett precíz tevékenységét is dicséri. Az összehasonlítási alapok megvannak. Jeff Beck ugyanekkor adta ki saját albumát, amely szintén tartalmazza a „You Shook Me”-t (Sound részlet a Led Zeppelin változatából). (Dalszerzők Willie Dixon és J. B. Lenoir.) A kritikusok a kettőt összehasonlítva Beck koncepciótlan és fantáziátlan, bár ugyanakkor technikailag mesterien előadott voltát állítják szembe Page gitár- és Plant harmonikaszólójával, Bonham visszafogott, még az ütemet is szaggatottan hozó dobolásával. A Led Zeppelin első albuma olyan kiforrott és kerek egész, mintha évek óta együtt zenélő társaság vette volna fel ötödik nagylemezként.A mesterkéletlen zenére jellemző, hogy minden utókeverés mellett is inkább benne hagyták az „I Can’t Quit You Baby”-ben az utolsó másodpercek hibáját, ahol mindenki kiesik a ritmusból Page rossz ütemű belépése miatt. A malőrt Bonham szedi össze egy extra breakkel, míg Page és Jones hallgat, hogy felvehessék az ütemet. Ilyesmi stúdióalbumokon nem szokott előfordulni, de a Led Zeppelin inkább bevállalta, minthogy utólag belenyúljon a felvételbe.
Ráadásul Beck plagizálással vádolta a zenekart, mivel hat hónappal az ő lemeze után jelent meg a Led Zeppelin album. Arról nem esett szó, hogy nem Beck a dalszerző, ő is csak átvette. A kritikusok egy része is engedett az első benyomásnak, és a Led Zeppelin albumot egyszerűen Beckhez hasonlították. Ezt az állítást Page így kommentálta: „Az egyetlen hasonlóság az volt, hogy Jeff is, én is a Yardbirdsből jöttünk”.Stephen Davis Hammer of the Gods című könyve szerint ez vezetett Page és Beck kapcsolatának megromlásához. Davis másodkézi információi azonban nagyon sokszor tévesek, így valószínűleg ez is.Page és Beck már a Yardbirds idejében sem voltak túlzottan szívélyes viszonyban, amit Beck kiválása is mutat.
Bár a Led Zeppelin korai dalai ismert bluesokon alapultak, több számnak – például a „Good Times Bad Times”-nak (Sound részlet) vagy a „Communication Breakdown”-nak (Sound részlet) – jellegzetes, kemény hangzása volt. A „Black Mountain Side” (Sound részlet) középpontjában az akusztikus gitár áll, a „Your Time is Gonna Come” orgona és húzott gitárhangzás egyvelege hippistílusban (Sound részlet), a „Babe I’m Gonna Leave You”-ban (Sound részlet) pedig az akusztikus és elektromos hangszerek egyformán fontos szerepet kapnak. Az album központi darabja, a „Dazed and Confused” (Sound részlet) legismertebb részei a dal elején hallható, basszusgitáron játszott dallam, valamint Page virtuóz gitárszólója. Ez és a „How Many More Times” (Sound részlet) azért is különleges, mert ezekben Page hegedűvonóval játszott a gitáron. Page később gyakran játszott így mind stúdióban, mind koncerteken. A legtöbb dalban Plant és Page „felelget” egymásnak: ha Page játszik egy dallamot, azt Plant énekelve megismétli, vagy fordítva. Ezt a technikát koncerteken és későbbi albumaikon is előszeretettel alkalmazták.
Az albumot általában kedvező kritika fogadta, viszont néhányan rossznak tartották. A Melody Makerben Tony Wilson ilyeneket írt: „Plant bátran feszül neki az erőteljes háttértrió zenéjének (…) A dobos játékában hatalmas erő van (…) A Led Zeppelin esetleg valamivel halkabbra foghatná tevékenységét”.A rossz kritikák közül John Mendelsohn az amerikai Rolling Stone magazinban megjelent kritikája a legismertebb, melyből süt a rosszindulat. Azt írta, hogy „Jimmy Page nagyon korlátolt szerző és producer, gyenge és fantáziátlan dalokkal”, maga a zenekar a Jeff Beck Group ikertestvére, és kigúnyolta Robert Plantet „erőlködő és nem meggyőző kiabálása” miatt, valamint Rod Stewart rosszabb kiadásának tartotta.A zenekarnak sokat ártott a kritika, emiatt évekig nem adtak interjút a lapnak. Jimmy Page különösen gyanakvó és cinikus lett általában a sajtóval szemben.A kritika hozzáállása a későbbiekben nem sokat változott, az új albumokat szinte mindig többségben fanyalogva fogadták, miközben a közönség tülekedett azok megvásárlásáért. Az első album a Melody Makertől és a Los Angeles Free Presstől kapott igazán jó kritikát. Az előbbi szerint „nagyszerű lemez olyan zenészektől, akiknek van mondanivalójuk”, az utóbbi a zene változatosságát emelte ki.A kritikák két véglete hosszú ideig a pozitív hozzáállású Billboard és a hosszú távon a Led Zeppelin ellen berendezkedő Rolling Stone volt. Ez utóbbi az 1970-es évek folyamán mindig az új angol rockbandák lehúzó kritikáival tűnt fel, sőt 1968. májusi cikke jelentős mértékben hozzájárult még a Cream feloszlásához is.
A kritikák egyik legjobban megfogalmazott, és leginkább messzetekintő példája az Oz magazin kritikusának, Felix Dennisnek az írása: „Nagyon ritkán jelenik meg olyan nagylemez, amelyet nem lehet rögtön besorolni, vagy pontosan meghatározni, hiszen nyilvánvalónak látszik, hogy rockzenei mérföldkőről van szó, és el kell telnie bizonyos időnek, hogy megfelelő távlatból szemlélhesük. Az album természetes következményeként a zenekart hamarosan át kell engednünk az Államoknak. Szinte biztos vagyok benne, hogy a Melody Maker levelező rovata néhány hónap múlva ezzel a főcímmel jelenik meg: »Nagyobb-e Istennél Jimmy Page?«”
Az album már Led Zeppelin néven jelent meg, miközben a felvételeket még a Yardbirds készítette hivatalosan, a készítés és a kiadás között pedig (New) Yardbirds néven turnéztak, ezután pedig vegyesen hol Yardbirds, hol New Yardbirds, hol Led Zeppelin néven szerepeltek. Page mindenképpen nevet akart változtatni, ehhez nagyban hozzájárult két körülmény. Az egyik Dreja ügyvédjének október elején kelt levele, amelyben megtiltotta számukra a Yardbirds név használatát. A másik még ennél is fontosabb. Peter Grant még a stúdiófelvételek elkészülte előtt sínre tette az album kiadását a USA-ban (már csak szerződést aláírni ment októberben a kész anyaggal a kezében New Yorkba), de Angliában nem akadt egyetlen kiadó sem, amelyik érdemben foglalkozni akart volna a Yardbirds megújult változatával. Sőt koncertlehetőséget sem nagyon sikerült lekötnie ezen a néven.Az együttes Led Zeppelin néven 1968. október 4-én adta első koncertjét a Newcastle upon Tyne-i Mayfair Ballroomban,majd október 15-én a guilfordi Surrey-i Egyetemen, a Marquee-klubban is felléptek.December 26-án már az USA-beli Denverben szerepeltek, majd Los Angelesben és San Franciscóban adtak koncerteket.
1968 novemberében Grant 200 000 dolláros előleget szerzett az Atlantic Recordstól, ami abban az időben példátlan volt egy kezdő zenekar számára.Az is igaz azonban, hogy a tagok a brit blues-, beat- és R&B zenekarok második hullámában szereplő korábbi zenekarokból érkeztek, és valamennyien vérbeli profik voltak fiatal koruk ellenére. A Led Zeppelin tulajdonképpen a szupergroupok közé sorolható.Az Atlantic leginkább blues-, jazz- és soulénekeseiről volt ismert, de az 1960-as évek vége felé egyre nagyobb érdeklődést mutatott a progresszív brit zenekarok iránt. A Led Zeppelint egyes források szerint Ahmet Ertegün javaslatára anélkül szerződtették le, hogy akár egyetlen dalukat is hallották volna. Az azonban bizonyos, hogy Grant már a kész albumot vitte magával, így akár hallhatták is.A szerződést bonyolította, hogy az Atlantic kikötötte az újrakeverés jogát, amit Page természetesen nem nézett volna jó szemmel. Végül ezzel a joggal nem élt a kiadó. Ertegün döntésében szerepet játszhatott az a körülmény is, hogy a Cream ekkoriban adta búcsúkoncertjeit, és tudott dolog volt, hogy a trió feloszlik. A kemény zenét játszó brit rockzenekarokból ezidőben a Led Zeppelin volt az egyetlen adódó lehetőség, ezért Ertegün a Cream helyébe léptette a Led Zeppelint. Az Atlantic-szerződés a világ összes országára szólt, kivéve az Egyesült Királyságot.
1969. január 12-én, két héttel az első amerikai turné kezdete után a USA-ban megjelent a zenekar nevét viselő debütáló album. Angliában csak április 1-jén kezdték terjeszteni.[44] A blues, a folk és a keleti zene hatásai a gitárhang torzításával együtt a heavy metal egyik alapművévé tették (bár magát a heavy metal kifejezést a zenekar tagjai sosem szerették, inkább csak a hard rock, rock and roll, vagy egyszerűen a rock meghatározást használták). A kor szokása szerint a kiadó csak az elővételi előjegyzések száma alapján tárgyalt a zenekarral: az első és egyetlen eset, hogy egy bemutatkozó album már elővételben platinalemez lett. A zenekar első albuma lett a rocktörténelem második platinalemeze az Iron Butterfly In-A-Gadda-Da-Vida opusza után.
A Led Zeppelin 1969-től mindig élen állt a közönségszavazatok tekintetében. A Beat Instrumental szavazásán ez évben a legjobb koncertzenekar és a legjobb énekes, a második gitáros és negyedik basszusgitáros, valamint harmadik legjobb brit zenekar címeket gyűjtötték be. Ugyanakkor az első Led Zeppelin lemez egyike azon két albumnak, amely soha sem vezette az angol toplistákat, legmagasabb helyezése a kilencedik volt. Az amerikai Billboard listáján mégis 50 hétig volt az első 40-ben, itt a legmagasabb helyezése a 10. volt.Már feltűntek a Melody Maker közönségszavazati listáin is, negyedikek lettek az új reménységek listáján Angliában, és harmadikok a nemzetközi listán.A USA-ban a mai napig tízszeres platinalemez lett.
Peter Grant és a BBC kapcsolatában már 1969. március 28-án törés lépett fel. A Marquee-beli koncertre ugyanis meghívta a BBC-t, hogy élőben láthassák azt a zenekart, amely koncerten adja magából a legtöbbet. A tévések elvállalták, majd bejelentés és indoklás nélkül nem jelentek meg a helyszínen. Grant ettől kezdve kerülte a tévéseket, főleg, ha a BBC-ről volt szó.Erre ráerősített azonban Page-nek az a véleménye is, hogy a tévéfelvételek nem képesek azt a hangzást hozni, ami elvárható lenne, ezért nem is törekedtek további felvételekre.Ennek következtében viszonylag kevés képfelvétel maradt a legnagyobb koncertbandáról.
Led Zeppelin II
Az első album sikere hatalmas lökést adott a zenekar karrierjének, az Egyesült Államokban különösen népszerűek lettek. Az első album megjelenésének évében, 1969-ben jelent meg második albumuk is, a Led Zeppelin II. Még a debütáló albumnál is nagyobb sikert ért el, az Atlanti-óceán mindkét partján első helyezett lett (a John Mendelsohn újabb élesen bíráló kritikája ellenére, amelyet Keith Shadwick a Rolling Stone szakmai mélypontjának nevez). Az album Amerikában már a megjelenés után két héttel a 25. helyen állt, a negyedik amerikai turné (október 3 – november 8.) végére már a második lett. Később hét hétig a Billboard listájának élén állt, a lemezeladási listákat a USA-ban tíz hétig, Angliában negyvenegy hétig vezette.A USA-ban 12-szeres platinalemez.
Grant és Page elviekben nem voltak a kislemezkiadás ellen, azonban az amerikai rádióadók szinte követelték, hogy a „Whole Lotta Love” a bonyolult, nehezen emészthető és kísérletező, ráadásul kifejezetten hosszú középrész nélkül kerüljön a kislemezre. Ezt viszont a teljes zenekar ellenezte. Grant a helyzet kezelésére kilátásba helyezett egy kislemezkészítést. „Figyelemelterelésnek szántuk. Elképzelhetetlen volt, hogy csak úgy nekiálljunk egy kislemeznek. Nem adunk ki kislemezt. Ez volt az aranyszabály.”Ennek ellenére az Atlantic kiadó a vágott változatot kiadta, amelyhez végül Page kényszerűségből hozzájárult, mivel az élelmesebb rádiós lemezlovasok így is megoldották, hogy kiműtsék a nem nekik való középrészt. Ez a kislemez a Hot 100 listán a negyedik helyig jutott, egymillió példányt értékesítettek és ez valószínűleg több százezerrel növelte az album eladási számát, bár Page és Grant a későbbiekben is szándékosan szinte semmibe vette a létét. Az albumból a RIAA 1999-es adata szerint az USA-ban összesen 12 millió példány kelt el. A második Led Zeppelin album az angol toplistán 138 hétig tartózkodott.
A kritikusok általában nem tudtak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy bár az ő ízlésüknek nem felel meg a Led Zeppelin, mégsem férhet kétség a népszerűségükhöz.A kritikusok hozzáállása lassan változni kezdett, a harmadik amerikai turné (1969. július–augusztus) idején már az NME magazin is jó kritikát hozott, és végül csak a Rolling Stone maradt fanyalgónak.
Az album első dala, a „Whole Lotta Love” (Sound részlet) a Led Zeppelin egyik legismertebb dala, mely még tovább növelte népszerűségüket; a dal több mint tíz éven át volt a Top of the Pops című TV-műsor főcímzenéje. A Led Zeppelin II fontosabb dalai közé tartozik az akusztikus és elektromos részeket váltogató „Ramble On” (Sound részlet), a gitárrifről és a gitárszólóról könnyen felismerhető „Heartbreaker”, és a „What is and What Should Never Be”, mely Robert Plant különös tehetségéről tesz tanúbizonyságot. Az album egyetlen instrumentális darabja a „Moby Dick”, John Bonham dobszólójával, amelyet azonban nem dobszólóként vettek fel a stúdióban, hanem különböző időpontokban felvett szólórészletek összeszerkesztése. A dobszóló ezért nem reprezentálja John Bonham teljesítményét általában, csak az általa használt technikák hiányos és keveset mondó összegzése. (Szerencsére néhány koncertverzió is kiadásra került később.)
A Led Zeppelin korai koncertjeinek állandó darabja volt Howlin Wolf „Killing Floor” című dala, melynek átdolgozott változata „The Lemon Song” címmel szerepel az albumon.
Ebben az időszakban a Led Zeppelin több amerikai turnén is részt vett. Eleinte kisebb klubokban és báltermekben, később viszont egyre nagyobb koncerttermekben léptek fel. A koncertek gyakran három óránál is hosszabbak voltak, a hosszú improvizációkban gyakran játszották James Brown és más soul- és funk-előadók dalait (ezeket Jones és Bonham különösen szerette). Mind a négyen szerették az amerikai rock and rollt, sokban hatott rájuk Fats Domino és Little Richard túláradó stílusa. Gyakorta játszottak olyan rockabilly dalokat, melyeket Elvis Presley vagy Eddie Cochran tett híressé. Sok ilyen koncert kalózkiadásokon jelent meg, melyek a gyűjtők és a rajongók féltett kincsei közé tartoznak.
A második albumot az egymást érő turnék közti rövid szünetekben és magukon a turnékon vették fel. A dalokat szállodai szobákban és repülőgépen szerezték, a különböző hangszerek sávjait a világ egymástól távol eső pontjain éppen útjukba akadó stúdiókban vették fel. Este koncerteztek, utazás közben aludtak, és a következő koncerthelyszín valamelyik stúdiójában töltötték a nappalokat. Amikor volt néhány nap koncertszünet, akkor folyamatosan stúdióztak, így például a május 18-i minneapolisi és a 23-i chicagoi koncert között New Yorkba utaztak, ahol nappal próbáltak, éjjel stúdióztak.Ez a munkamódszer nem tesz jót a minőségnek. Page például a „Whole Lotta Love” kapcsán nyilatkozta, hogy már az album megjelenése előtt annyit játszották, és az albumra olyan rossz verzióban került fel, hogy egyáltalán nincs vele megelégedve. „… engem őszintén szólva bántott, hogy ez az album annyira más lett, mint az első”.Pedig a Whole Lotta Love is nagy gondossággal került szalagra: először felvették külön sávokra, de egyszerre az egészet, majd Page órákon keresztül építette fel az ének köré a többit.Ennek ellenére a Led Zeppelin második albuma már felkerült a közönséglisták első helyére.
Az állandó időzavar ellenére olyan mennyiségű anyagot vettek fel, hogy több opusz ki is maradt. Az 1969. március 3-án a londoni Playhouse Theatre előadását, valamint június 22-én a Tasty Sundae stúdióban felvett anyagot 1997-ben adta ki az Atlantic Records.Június 25-én a „We're Gonna Groove”-ot (Sound részlet) rögzítették, amely 1982-ben a Coda albumra került fel. Az 1969-es BBC és a dán televízió számára készített anyagot 2003-ban DVD-n jelentették meg. Már ekkor felmerült, hogy dupla lemezt adnak ki, de ezt még két évvel később, a IV. album felvételeinél is korainak tartották.
Mindannyian belezavarodtak az időeltolódásokba, holtfáradtak és szinte betegek voltak. Csak a turnécsapat tagjaitól tudták, hogy a koncertek jól sikerültek. Ahányszor kiálltak a színpadra, annyiszor tették oda magukat. Bármi is történt velük a koncertek között, az előadáson örömünnepként élték meg, hogy együtt zenélhetnek.A koncertturnéról a Cash Box kritikája azt mondta, hogy a Led Zeppelin a végletekig tökéletesítette a brit hangszertrióban rejlő lehetőségeket.
A zenekar 1968. szeptember 7. és 1969. augusztus 31. között (358 nap) 158 koncertet adott. Ez átlagban kétnaponként egy, de többször előfordult, hogy két fellépésük is volt egy napon. Ez idő alatt bebarangolták Dániát, Svédországot, Angliát, az Amerikai Egyesült Államokat többször is, miközben átruccantak Kanadába is, de szerepelt a programban Hollandia, Franciaország és Nyugat-Németország is. (Bővebben lásd: a Led Zeppelin koncertjeinek listája.) Ez a rohanás rendkívül kimerítő volt, ráadásul a tagok számára a koncert izgalma után fáradtság és nyugtalanság következett, valamint az otthon és a család utáni vágyakozás (Plant, Jones és Bonham fiatal feleséget és kicsi gyermekeket hagyott hátra Angliában). Bonham pánikszerűen félt a repüléstől,és a családját leginkább ő hiányolta. Richard Cole a Stairway to Heaven: Led Zeppelin Uncensored című könyvében részletesen leírja ennek a lelki nyomásnak a következményeit: hotelszobák tönkretétele, töméntelen mennyiségű ital elfogyasztása, felháborító és ijesztő, durva viccek alkalmazása.Richard Cole azonban abszolút elfogult forrás. Sokáig a Led Zeppelin turnémenedzsere volt, de kirúgták, és ezután mindenféle rosszízű pletykákat terjesztett. Már Stephen Davis újságíró könyvének anyaga is nagyrészt tőle származott, amelyben tényként ír arról, hogy Jones kivételével az együttes tagjai szerződést kötöttek az ördöggel. A zenekar tagjai rendkívül elítélően nyilatkoztak a Hammer of Gods című könyvről.
A második és harmadik amerikai koncertturnén még mélyebbé vált barátságuk a Vanilla Fudge együttessel, akiknek kezdetben előzenekara volt a Led Zeppelin, később azonban már egyenrangúként írtak róluk a tudósítások. A rocktörténelemben egyedülálló módon ez a tekintély-kiegyenlítődés nem ment a barátság rovására, hanem 1969 őszén már hol a Vanilla Fudge volt a Led Zeppelin előzenekara, hol meg fordítva. Sőt ennél több is történt, hiszen Carmine Appice emlékezései szerint egy alkalommal a How Many More Times gitár-ének kettősébe feledkező Page és Plant háta mögött Appice és Tommy Bogert helyet cseréltek Bonhammel és Jonesszal, és ők folytatták a számot. Semmiféle versengés nem alakult ki köztük, bár ennek talán az volt az oka, hogy a Vanilla Fudge-nak bevallottan ez volt az utolsó koncertturnéja a feloszlás előtt.
Emlékezetes fellépéseik közé tartozik az 1969. június 16-i, 24-i és 27-i, amelyeknek műsorából kiadtak több felvételt is (Sound The Girl I Love.., Sound Communication Breakdown (június 24.), Sound Communication Breakdown (június 27.), Sound Somethin’ Else, Sound What is and What Should Never Be, Sound Whole Lotta Love, Sound Travelling Riverside Blues, Sound I Can’t Quit You Baby, Sound You Shook Me, Sound How Many More Times). A július 6-i newporti dzsesszfesztiválon B. B. King, a Jethro Tull és Johnny Winter társaságában zenéltek. Októberben a Carnegie Hallban játszottak. 1970. január 9-én a londoni Royal Albert Hall volt koncertszínhely.
1970. június 28-án a septoni koncert a nagy szabadtéri előadások elsője, július 9-én pedig Nyugat-Berlinben voltak. Decemberben japán turnét vezettek.
Led Zeppelin III
Az 1970. január 9-én a Royal Albert Hallban adott koncertjüket filmre vették, azzal a szándékkal, hogy koncertfilmet készítsenek belőle. Különböző technikai problémák miatt ennek kiadása végül elmaradt, és a felvétel hasznosítható részei a 2003-ban megjelent DVD-n kerültek forgalmazásra. Ez a koncert a legjobb példája a zenekar spontaneitásának és precizitásának, a zene elemi erejének. A kritikusok egy része, akik továbbra sem értették meg a zenekart, de a népszerűség miatt mégsem húzhatták le egyértelműen, ellentmondásos véleményeket írtak, sőt néha kritikán belül saját magukkal is ellentmondásba keveredtek. A Melody Maker tudósítója, Raymond Telford például azzal kezdi cikkét, hogy „Az előadás kis híján katasztrófába torkollott… kezdetektől fogva hiányzott az izgalom.” Aztán így fejezi be: „A How Many More Times alatt Page az ujjai köré csavarta a közönséget… összesen ötször hívták vissza ráadásra a csapatot.” Ebből aztán mindenki azt a részt jegyzi meg, ami saját hozzáállásának megfelel.
Az 1970-es első angliai turné Plant január 31-i autóbalesete miatt félbeszakadt. Az énekes súlyos arcsérüléseket és végtag-zúzódásokat szenvedett, két hétig kórházban volt. Mégis a lekötött turné utolsó koncertjét már megtarthatták február 17-én, ami Plant elhivatottságát jelzi. Ezután egészen áprilisig európai turnéra mentek, amely – Bonham nyilatkozata alapján – „színtiszta jótékonyság” volt az amerikai turnék bevételéhez képest. A február eleji kényszerszünetben születtek meg a III. album első elképzelései, Page a stúdióban egyedül dolgozott az akusztikus részek felvételénél. Talán ennek is köszönhető a harmadik album valamivel több akusztikus része.Az európai turnén az 1970. február 28-i koppenhágai koncerten a zenekarnak The Nobs néven kellett fellépnie, ugyanis Eva von Zeppelin (a feltaláló rokona) a borító láttán azzal fenyegetett, hogy megakadályozza az előadás megrendezését.A Dániában élő bárónő szerint „lehet, hogy világhírűek, de azért túlzás, hogy négy ugráló majom bitorolja a nemes nevünket”. Az ötletet a névre talán Claude Nobs menedzser nevéből vették, aki tevékenyen vett részt a Led Zeppelin koncertszervezésében, de A Fütykösök név végül egy világraszóló reklámot jelentett a zenekarnak: az abszurditást kezelő önkritikus humor megnyilvánulásának tartották.
A zenekar harmadik albumának, a Led Zeppelin III dalainak írásához Robert Plant és Jimmy Page 1970 májusában egy civilizációtól elzárt dél-walesi házba, ahol Plant gyermekkorában élt,Bron-Yr-Aurba (kiejtése: bron-raar, jelentése arany lélegzet) vonult vissza, ahol még folyóvíz sem volt. Ennek eredménye az októberben megjelenő, sokkal akusztikusabb hangzású album váza, köztük a „Bron-Yr-Aur Stomp” (Sound részlet) című dal, melyet a borítón tévesen „Bron-Y-Aur Stomp”-ként jegyeztek, egyébként pedig Bert Jansch „The Waggoners Lad” című dalának átdolgozása. Koncerteken néha tükörfordításban, „The Golden Breath” címen adták elő.A folk és a kelta zene erőteljes hatása újra bizonyította Page tehetségét, ami a lágyabb hangzású dalokon nyilvánul meg („That's the Way” (Sound részlet), „Tangerine”(Sound részlet)). A szintén folkos hangzású „Gallows Pole” (Sound részlet) Leadbelly „The Gallows Pole” című dalának feldolgozása, de Plant a Fred Gerlach-féle változatát használta fel.
Az akusztikus dalok mellett az album fontos darabja a dobközpontú „Out on the Tiles” (Sound részlet) és a közel hét és fél perces csúcspont, a „Since I've Been Loving You” (Sound részlet). A híres nyitódal, az „Immigrant Song” (Sound részlet) az előző két album kérlelhetetlen, kemény hangzását idézi, szövege pedig a viking hódításokról és a skandináv mitológiáról szól. Ez és más mitológiai utalásokat tartalmazó dalaik nyomán „rockistenek” (rock gods), „a rock istene” (god of rock) és „az istenek pörölye” (hammer of gods) jelzőkkel kezdték illetni a zenekart, és később más, hasonló stílusú együtteseket.
A felvételeket 1970 júniusában végezték egy vidéki stúdióban, a nagy és huzatos Headley Grange-ban, a Rolling Stones mozgó felszerelésével.
Június 28-án a zenekar 200 000 néző előtt lépett fel a Bath Festival of Blues and Progressive Music keretében. A koncert, ami vízválasztónak bizonyult a zenekar életében, a letaglózó erejű „Immigrant Song”-gal kezdődött, majd a még meg sem jelent harmadik albumról játszottak további dalokat. Elhangzottak az újonnan kitalált akusztikus darabok is, majd a koncertet öt ráadással zárták, amiben olyan sikeres szerzők klasszikus rock and roll dalait játszották, mint Little Richard, Chuck Berry, és Elvis Presley. A koncert megszilárdította a zenekar hírnevét Nagy-Britanniában, és az olyan szupersztárokkal emelte egy vonalba, mint a Who és a Rolling Stones.
A Led Zeppelin Nagy-Britanniában nem adott koncertet a következő kilenc hónapban, ehelyett tovább dolgoztak a stúdióban a lemez felvételein. Augusztus közepén visszatértek Észak-Amerikába. 1970. szeptember 19-én fejezték be a New Yorki Madison Square Gardenben a 18 hónapos turnét, amit elővételben eladott jegyek és hosszú koncertek jellemeztek.Eddig az időpontig, azaz két év és 12 nap alatt az együttes kereken 250 előadást tartott meg.
A Led Zeppelin III album 1970 októberében jelent meg, és azonnal az amerikai és brit listák élére ugrott. Ugyanakkor kereskedelmileg nem volt annyira sikeres, mint a korábbi albumok. A Billboard listáján mindössze 42 hétig volt fent, ami kevesebb, mint a fele az előző albumok itt tartózkodási időtartamának. A kritikai megjegyzések az akusztikus darabokhoz langyosak voltak. A Led Zeppelint azzal vádolták, hogy a Crosby, Stills, and Nash együttes stílusát vették át, amely zenekar nagyjából egyidőben alakult meg a III. album kiadásával. A kettő összehasonlításra a kritikusok részéről némiképp rosszindulatról tanúskodik, amit Page így kommentált: „… hová tették ezek a fejüket és a fülüket? Az első lemezen is volt három akusztikus szám, a másodikon meg kettő…”. Lester Bangs, a Rolling Stone magazin kritikusa fő benyomása „a dalok következetes ismeretlensége” volt, továbbá megjegyzi, hogy „a That’s the Way volt az első, ami érzelmileg megérintett”.
Az album gazdag hangzásvilága vegyes, de inkább elutasító kritikákat kapott, sok szakíró meglepődött az első két album stílusától való eltávolodáson. Idővel azonban felismerték a Led Zeppelin III jelentőségét. Miközben a kritika erősen fanyalgott az akusztikus hangzás előretörése miatt, a Melody Maker közönségszavazásán Plant győzött, amivel megelőzte az öt éve folyamatosan első helyezett Mick Jaggert. Külföldi lemezeladásaik olyan mennyiségűek voltak, hogy az angol Parlament kereskedelmi csoportja két aranylemezt adott át nekik, mivel „hozzájárultak Nagy-Britannia kereskedelmi egyensúlyához”.
Robert Plant dalszövege a „That’s the Way”-ben (Sound részlet) két fiúról szól, akik gyermekkorukban barátok voltak, majd felnőttként az egymástól való elválás veszteségét érzik. Néhány rajongó és kritikus a dal szövegét metaforaként értelmezi a zenekar és Amerika viszonyára. Az ország, ami a keblére ölelte a zenekart, amikor az megérkezett a földjére, és nagyban hozzájárult a sikeréhez, tele volt feszültséggel, faji ellentétekkel, erőszakkal, rendőri brutalitással és fegyverekkel. Amerikába érkeztük előtt sem Robert Plant, sem John Bonham nem találkozott még fegyveres rendőrrel. Richard Cole az In Stairway to Heaven című könyvében megemlít egy motorost, aki megpróbálta őt leszúrni egy Greenwich Village-i bárban, és Memphisben egy haragos koncertszervezőt, aki pisztolyt fogott Peter Grantre.A „That's the Way” szövegének másik lehetséges magyarázata szerint Page és Jeff Beck gyermekkori barátságára utal.
A Led Zeppelin III a különleges albumborítók világába is újat hozott: egy kereket tartalmazott, melyet ha elforgattak, a kivágásokon keresztül mindig más kép látszott. 1970 novemberében kiadójuk, az Atlantic Records, a zenekar kérését figyelmen kívül hagyva az „Immigrant Songot” kislemezen is kiadta.Ezen hallható egyetlen B-oldali kislemezdaluk, a „Hey Hey What Can I Do”, ami a rádiók egyik kedvenc dala lett. További kilenc kislemezük is a beleegyezésük nélkül jelent meg, ugyanis nem akarták megbontani albumaik egységét, valamint rádióban játszható hosszúságúra rövidíteni dalaikat – ebben menedzserük, Peter Grant is támogatta őket. 1969 után televíziós fellépéseket sem vállaltak, mivel ezeknél sem megjelenésüket, sem a hangminőséget nem tudták a nekik megfelelő módon alakítani. A zenei műsorokban való szereplés hiánya miatt a rajongók így leginkább „személyesen”, a koncerteken találkozhattak velük. Érdekesség, hogy a kislemezek egyike sem került fel az amerikai toplisták első helyeire.
„A világ legjobb zenekara” (1971–1975)
A korai évek sikerei eltörpülnek ezen ötéves időszak mellett. A Led Zeppelin ekkor jelentette meg legkelendőbb albumait, melyekkel az 1970-es évek legsikeresebb előadói közé emelkedtek. A tagok megjelenése is sokat változott, a korszak más neves művészeihez hasonlóan gondosan megtervezett, különleges színpadi ruhákat és ékszereket viseltek. A zenekar túlzásairól is híres lett. Saját, The Starship nevű repülőgépükkel utaztak, egész szállodai emeleteket béreltek ki (ezek közül a legismertebb a los angeles-i Continental Hyatt House, amit „Riot House” néven is emlegettek), és kicsapongó életmódjukról is rengeteg történet ismert. Az egyik történet szerint miután John Bonham berúgott, több televíziót dobott ki a Riot House ablakain, majd az egészet egy groupie-ra kente. Egy másik híres eset a cápás eset (vagy vörös csattogóhal-incidens), ami 1969. július 28-án, a seattle-i Edgewater Innben történt. Ezt azonban az érintettek mindig cáfolták.Ezt Page így fogalmazta meg: „Igen. Égett bennünk a tűz, száguldottunk felfelé, és senki sem tartott szemmel minket. A Led Zeppelin züllöttségével kapcsolatos, alkoholgőzös történetek mind az első két évben estek meg. Később kinőttünk az ilyesmiből, és valódi vállalkozássá lettünk.
A negyedik album
1970 szeptemberében Robert Plant és Jimmy Page ismét a civilizációtól elzárt Bron-Yr-Aurba költözött egy hétre. A felvételek a londoni Island Studios-ban kezdődtek, de az új évben már újból a Headley Grange-ban dolgoztak Andy Johns főmérnök segítségével, aki a Rolling Stones mobil egységét irányította.
Headley Grange kertje, kandallói és az egész nyugodt környezet spontán módon elősegítette a hangzással való kísérletezést. Bonham a folyosón állította fel a dobjait, Jimmy Page pedig a gitárerősítőket a beépített szekrényekben helyezte el.
John Paul Jones egy annyira bonyolult blues-szólammal állt elő, amit a többiek csak több órás gyakorlással tudtak elsajátítani. Egy részben a zenészek eltérő ritmusképletet játszanak: Page (gitár) és Jones (basszus) 9/8-ban kezdenek, 4/4-ben folytatják, majd 5/4-ben, miközben Bonham (dobok) végig 4/4-ben játszik. Ebből az erőpróbát jelentő riffből fejlődött ki a „Black Dog”, amit Barney Hoskyns úgy nevezett, mint „a rock and roll egyik legtekervényesebb dala” és „a Led Zeppelin készletében a legördögibb, legerőteljesebb szám”.
Az egyik napon, amikor a zenekar az indiai ihletésű „Four Sticks” felvételeivel már többször próbálkozott, a frusztrált Bonham hirtelen elkezdte dobolni Little Richard „Keep A-Knockin’” számának bevezetőjét, Page pedig egy Chuck Berry által inspirált riffet játszott. A számnak a „Rock and Roll” nevet adták, és a Rolling Stones road managerének vezetésével, Ian Stewart játékával egy boogie-woogie zongorán mindössze három menetben rögzítették.
1970 áprilisában Jimmy Page elkezdett dolgozni egy hosszú, több részes számon, ami véglegesen Headley Grange-ban alakult ki. Itt Page és Jones fáradságos módon próbálkozott a hangszeres részek kidolgozásával a szinte középkori hangulatú, törékeny kezdet után a teljesen elektromos befejezésig. A kezdet a 12 húros gitár és a szintetizátorral előállított fuvolahang kettőse. A középrész gitárszólója maradandó hatással volt a rockzenére: 2005-ben a Guitar World szavazásán első helyre került, minden idők legjobb gitárszólójává választották.A dal első teljes próbáján Plant szinte a teljes szöveget helyben rögtönözte, és megszületett a szám címe is: Stairway to Heaven. A nyolcperces számot 1971 februárjában vették fel Londonban, első élő bemutatója március 5-én volt Belfastban,és hamarosan a zenekar koncertjeinek kötelező darabjává vált.
A „Stairway to Heaven”-t (Sound részlet) a hallgatók jobban a szívükbe fogadták, mint bármely más Zeppelin-dalt, a líraiságát és spirituális mondanivalóját jól közvetítette Page drámai gitárjátéka és a szám fülbemászó dallama. A rádiók által évtizedeken keresztül folyamatosan játszott Stairway to Heaven a progresszív rock és általában a 70-es évek egyik kliséjévé vált.[84] A dal keletkezése Page szerint arra vezethető vissza, hogy George Harrison egyszer megjegyezte: a Led Zeppelinnek nincsenek igazi balladái. Ennek hatására a Beatles Something című szerzeményének bevezetőjére próbált variációkat, ebből alakult ki a bevezető gitárdallama.
Az USA-ban 1971. november 8-án jelent meg a Led Zeppelin negyedik albuma, Nagy-Britanniában november 19-én.
Egy héttel később már a RIAA által megállapított aranylemez lett az USA-ban 500 000 példány eladásával. Nagy-Britanniában az első helyen állt, az USA-ban a második helyet érte el; az első helyen Carole King „Tapestry” című száma előzte meg (ez 15 hétig vezette a listát). A folyamatos turnézás fenntartotta az album helyét a listán: a Led Zeppelin IV a „Top Sixty”-ben maradt („legjobb 60”) három és fél éven keresztül, összességében pedig 259 hétig volt fent a Billboard listáján,de az élre sosem került. A USA-ban a mai napig 23-szoros platinalemez, ezzel a harmadik helyen áll a legkelendőbb albumok között.Ezzel egyben a hard rock legkelendőbb albumaként tartják számon. A Zoso.svg az USA-ban 2006. július 31-éig 23 000 000 példányban kelt el, így ott ez lett minden idők harmadik legtöbbször eladott albuma.
Még a Rolling Stone magazin is elismerte, hogy az együttes ezzel az albummal elérte kreativitása csúcsát. Lenny Kaye kritikus üdvözölte a Led Zeppelin IV albumot, „a figyelemre méltó ízlésessége és finomsága” miatt. Robert Christgau, a The Village Voice kritikusa a lemezt „csúcs Led Zeppelin és heavy metal”-nak nevezte, a „When the Levee Breaks” számot pedig „diadalmenet”-nek.[106] A IV. album Angliában listavezető is volt, és 62 hétig tartózkodott a toplistákon. Amerikában a Billboard listán 39 hétig szerepelt, de nem volt listavezető.
Az eredeti csomagoláson nem jelölték a zenekar nevét, a cím pedig csak négy szimbólum volt – Zoso.svg. Az album ismert elnevezései: Four Symbols és The Fourth Album (az Atlantic Records katalógusában mindkettő szerepel), The Unnamed Album, Untitled, Zoso, Runes, Sticks, Man with Sticks, vagy Four; leggyakrabban Led Zeppelin IV-ként hivatkoznak rá. A Rolling Stone 2005-ös interjújában Plant elmondta, hogy az album címe csupán a negyedik album. A kiadó előzetes véleménye szerint ez szakmai öngyilkosság lenne, ezért az együttes sokáig küzdött, míg elfogadták a borítótervet.
A zenekar még nagyobb sikerrel ötvözte az akusztikus, népzenei elemeket a heavy metallal és a blueszal. Az album dalaiban több stílus is meghatározó: a „Black Dog”-ban a hard rock (a címet egyesek szerint a stúdió körül lófráló kóbor kutya ihlette); a „Going to California” tisztelgés Joni Mitchell folkénekesnő előtt; a „Four Sticks”-ben pedig John Bonham négy dobverővel játszik, ahogyan az a számcímből is látszik: négy husáng. A cím egyben utal Bonzo dobverőinek méretére is, hiszen mindig nagyméretű, nehéz verőket használt, amiket a szakma csak Bonzo faágacskáinak nevezett.
A „The Battle of Evermore” az egyetlen Led Zeppelin-dal, melyen vendégénekes szerepel: Sandy Denny, a Fairport Convention énekesnője. A borító belsején, a dal címe mellett látható az ő jele: három egymáshoz kapcsolódó háromszög (a jelet a zenekar választotta neki). Ez és a „Misty Mountain Hop” című dal több hivatkozást tartalmaz J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura című regényére. A „Rock and Roll”, a „When the Levee Breaks” és a „Stairway to Heaven” a Led Zeppelin legismertebb dalai közé tartozik.
A „Rock and Roll” az 1950-es évek rockzenéje előtti tisztelgés, melyben John Bonham játéka fontos szerepet kap. A dal 2006-ig a Cadillac-reklámokban volt hallható – ez azon kevés esetek egyike, amikor a zenekar még élő tagjai hozzájárultak dalaik felhasználásához.
A Zoso.svg utolsó dala egy Memphis Minnie/Kansas Joe McCoy-blues, a „When the Levee Breaks” feldolgozása. A Led Zeppelin verziója egy sajátos dobszólammal indul, melyet azóta több más előadó felhasznált. A zengő dobhangot úgy érték el, hogy a dobszólamot a stúdió lépcsőjén vették fel.
Ahogy az album megjelent, az együttes máris egy 16 állomásos koncertkörútra indult Nagy-Britanniában. Szeptemberben már (első alkalommal) a Távol-Keleten voltak, Tokióban öt koncertet adtak hatalmas sikerrel (Page és Plant elhatározták, hogy a világ összes országában fel fognak lépni). Bár ez a turné és a legtöbb korábbi is nagyobb baj nélkül lezajlott, mindig volt rá esély, hogy valami rosszul sül el. A jegy nélkül maradt dühös rajongók, akik mindenáron szerettek volna ott lenni egy koncerten, vagy a túlságosan agresszív rendőrség (vagy a biztonságiak), vagy egyszerűen csak a koncerten kialakuló, túlságosan lelkes hangulatnak rossz következményei is lehettek.
1971. július 5-én egy koncert Milánóban (Vigorelli Velodromo) mindössze 40 perccel a kezdete után félbeszakadt, mert a rendőrség könnygázt vetett be a stadionban összezsúfolódott tömegben. A zenekar tagjai elbarikádozták magukat egy kisebb szobában a színpad mögött, ezalatt a berendezésüket összetörték. A zenekart kísérő roadie-k közül többen megsérültek. A zenekar soha többet nem lépett fel Olaszországban.
1971. augusztus 19-én, Robert Plant 33. születésnapján, a Pacific Coliseum-ban adott koncerten (Vancouver, British Columbia) mintegy 3000 rajongó jegy nélkül jelent meg a bejáratoknál. A rendőrséggel való összecsapásban 35 ember sérült meg. A berendezésben esett kár miatt a következő évben a város vezetői nem adták meg az engedélyt a zenekar fellépéséhez, pedig akkorra a jegyeket már eladták (a koncertet emiatt áttették a Seattle Coliseumba, Washington államba).Novemberben Empire Poolban ezt úgy próbálták megelőzni, hogy fejenként legfeljebb öt jegyet lehetett vásárolni.
1972 januárjában a Record Mirror és a Disc szavazásán is első lett a Led Zeppelin. Ez év februárjában az együttest nem engedték belépni Szingapúrba, hivatalosan a hosszú hajuk miatt.
Houses of the Holy
Következő albumuk, az 1973-as Houses of the Holy még inkább kísérletező: erőteljes dallamok, hosszabb dalok, a szintetizátor és a mellotron gyakoribb használata jellemzi. Az olyan dalokkal, mint a „The Song Remains the Same” (Sound részlet), a „No Quarter” (Sound részlet) vagy a „D'yer Mak'er” (Sound részlet), addig teljesen ismeretlen vizekre eveztek. Csakúgy mint a „The Crunge” (Sound részlet), amely groove és funk rock alapokon, bonyolult, váltakozó páros és páratlan ütemekkel operáló alkotás, Plant éneke szinte a raphoz közelít. A „Dancing Days” (Sound részlet) és a „The Ocean” (Sound részlet) a korábbi stílusok felé mutat vissza, a „Rain Song” (Sound részlet) a mellotronra épülő, szimfonikus nagyzenekari hangzást idéző szerelmes dal. Az „Over the Hills and Far Away” (Sound részlet) stílusában és ritmusában is váltakozó, nagyszerűen felépített dal.
1973-as amerikai turnéjukon rekordot döntöttek: a floridai Tampa Stadiumban a Beatles 1965-ös Shea Stadium-beli nézőszám-rekordját (55 600 néző) megdöntve 56 800 ember előtt játszottak. San Franciscoban két egymás utáni koncertre 125 000 ember látogatott el. A New York-i Madison Square Gardenben adott három teltházas koncertjüket fimre is vették, de csak néhány év múlva adták ki.
A lemez 39 hétig tartózkodott a Billboard 40-es listáján, és listavezető is volt.A USA-ban a mai napig 11-szeres platinalemez lett.
1974-ben megalapították saját lemezkiadójukat, a Swan Song Recordsot, melyet egyik ki nem adott dalukról neveztek el.A kiadó logóján – William Rimmer Evening: Fall of Day című 1869-es festménye alapján – Apollón vagy Ikarosz látható.[113] A logó sok Led Zeppelinnel kapcsolatos terméken megtalálható. Amellett, hogy saját albumaikat itt adták ki, más zenekarokat is leszerződtettek, melyek közül a legismertebbek: Bad Company, Pretty Things, Maggie Bell, Dave Edmunds.
''Úgy gondolom, a zene az érzelmekről szól: tervezgetés nélkül kell megszületnie. Kipattan a fejünkből, lezuhan a padlóra és ahogy ott pattog, szépen felszedjük. Mi így dolgozunk. De mi mást vártok tőlünk? Kibéreltük a stúdiókamiont, elmentünk vele vidékre, egy régi, romos házba. Ilyen körülmények között elvileg nem is lehetne remélni, hogy a zene összeáll, de mégis ez történt.''
– Robert Plant, 1974
Physical Graffiti
Az együttes a teljes 1974-es évben a lemezkiadó megszervezésével, a következő album elkészítésével és pihenéssel foglalkozott. Ebben az évben egyetlen koncertet sem tartottak. A koncertszünet eredménye az 1975. február 24-én, a Swan Song Records kiadásában megjelenő első dupla albumuk, a Physical Graffiti. Megint sikerült bizonyítaniuk, hogy különböző stílusok terén is otthonosan mozognak. Példa erre a bonyolult „Ten Years Gone” (Sound részlet), az akusztikus „Black Country Woman” (Sound részlet), a gyors „Trampled Under Foot” (Sound részlet) és az indiai-arab hatásokat mutató „Kashmir”.
Nem sokkal később előző négy albumuk újra felkerült a Top 200-as listára. Ismételten amerikai turnéra indultak és újabb rekordokat döntöttek meg.
Az 1975. év eleje turnékkal telt el, mégpedig a gigantizmus jegyében. Ekkor a Led Zeppelin használta a legtöbb hangszórót és legerősebb hangosítást (184 hangszóró, 24 000 watt és 120 decibel). Az Earls Court Arenában[116] öt, egyenként 15 000-es koncertet tartottak egymás után, amelyből néhány felvétel a 2003-as Led Zeppelin DVD-n jelent meg. Ezeket a koncerteket ma már a zenekar legjobb koncertjei között tartják számon. Felhasználták a videokivetítést és a lézertechnológia akkor legújabb vívmányait. A Melody Maker listáin Robert Plant lett az első számú énekes, és Jimmy Page az első gitáros.
E nagyszabású koncertturnét újabb nagy koncertszünet követte: 1975. május 25. és 1977. április 1. között egyetlen koncertet sem tartottak. Ennek több, egymástól független oka volt, többek közt Plant 1975. augusztus 4-i balesete, amelynek során bokatörést szenvedett. 1977. április 1. és június között megint nagyszabású koncertturné következett, amelyet azonban Karac Plant halála szakított félbe.
A kései évek (1976–1980)
Robert Plant és felesége görögországi vakációjuk során autóbalesetet szenvedett, Plant bokája eltört. Mivel nem tudták folytatni a koncertkörutat, ismét stúdióba vonultak, és elkészítették hetedik albumukat, amelynek eredetileg az Obelisk címet adták.Később mégis Presence (Jelenlét) címmel adták ki. Ez az album több változást is hozott stílusukban. A bonyolult szerveződésű dalok helyett közvetlenebb, jam-szerű számok kerültek rá, mint a „Nobody's Fault but Mine”; a legjobban sikerült, és a korábbiakra talán leginkább emlékeztető szám, az epikus jellegű „Achilles Last Stand” (Sound részlet). A Presence mind a rajongók, mind a kritikusok részéről vegyes fogadtatásra talált: voltak, akik a váltás okának a zenészek szélsőséges életstílusát tartották. Erre az adott alapot, hogy 1976 szeptemberében Page és Bonham kábítószeres botrányairól cikkeztek az újságok.Az album megjelenése óta eltelt időben a kritika már arról beszél, hogy a Presence az egyik legegységesebb és legjobban hangzó, de leginkább félreértett és alulértékelt Led Zeppelin album.Plant egy svéd tévéműsorban szintén az album hangzását emelte ki. Page szerint: „Nagyon elégedett vagyok az egésszel… A munkálatok során minden szálat a kezemben tarthattam.”
Ezen az albumon található a minden idők második legszebb fehér-blues számának kikiáltott „Tea for One”, amely visszafogottságával különleges hangulatot áraszt, végig egy kitörni készülő vulkánra emlékeztet, de amikor egy szokványos felépítésű dalban a fokozás, ritmusváltás és érzelmi tetőpont következne, szinte meglepő módon simul vissza a lágy bluesba.
A Presence már elővételben platinalemez lett a USA-ban. Az album 14 hétig volt az angol toplistákon, valamennyi Led Zeppelin lemez közül a legrövidebb ideig. Ez lett az első olyan album, amelyet a Rolling Stone Magazin már a megjelenés alkalmával dicsérő kritikával látott el. Steven Davis szerint: „Az új lemez bebiztosítja a kvartett számára az ismert világegyetem heavy metal bajnokainak címét.”A Melody Maker olvasóinak szavazásán az év zenészei között Plant a legjobb énekes, a Led Zeppelin a legjobb zenekar, Page a legjobb gitáros és producer, a Physical Graffiti a legjobb album (megelőzve a Queen Night at the Opera című lemezét), Bonham Keith Moon után a második dobos.
A koncertfilm (The Song Remains the Same)
1976-ban, turnéjuk szünetében leforgatták a The Song Remains the Same című film fantázia-betétjeit. Az év végén megjelent a Song Remains the Same és a hanganyagát tartalmazó dupla album. A következő húsz évben ezen 1973-as felvételeken kívül nem jelent meg videoanyag a Led Zeppelinről, és az 1997-es BBC Sessionsig hivatalos koncertfelvételt sem adtak ki. A koncert előadásával a zenekar általában nem volt elégedett, sok helyen hibák fedezhetők fel. Például amikor Plant a „Whole Lotta Love”-ban a középrészben nem az első, hanem a második versszakot ismételte meg, Page viszont sérült kézzel játszott. Ennek ellenére nem keverték újra az anyagot, utólag nem módosítottak rajta, mert nem tartották volna tisztességesnek. A filmet még 1976-ban sem akarták kiadni, de Plant bokatörése miatt nem tudtak turnézni, ezért döntöttek az anyag kiadása mellett.
1977-ben újabb amerikai turnéra indultak, melyen Chicagóban, Los Angelesben és New Yorkban öt-öt este léptek fel telt ház előtt. (A rajongók körében a seattle-i és a clevelandi koncert nem hivatalos felvételei terjedtek el, az előbbi Destroyer címen.) Ebben az évben a New Musical Express szavazásán a Led Zeppelin második lett a Sex Pistols mögött, Bonzo pedig az év dobosa címet nyerte el.Ebben az évben a The Song Remains the Same nyerte el a legjobb album címét és Page a legjobb gitárosét a Melody Maker szavazásán.
Az oaklandi „Day on the Green” fesztiválon adott műsoruk után kapták a hírt, hogy Robert Plant fia, Karac gyomorfertőzésben meghalt. A turné további részét lemondták. A tragédia következtében már a zenekar feloszlásáról szóltak a híradások.A koncertturnét azonnal lefújták, és ismét hosszabb szünet következett a zenekar működésében.
In Through the Out Door
1978-ban a Led Zeppelin gyakorlatilag szüneteltette tevékenységét. Közös programjaik, fellépéseik nem voltak. Jones session-zenész volt korábban is, ezért besegített néhány más zenekar felvételeibe. Plant júliusban tartott egy előadást a Melvin Giganticus and the Turd Burglers nevű alkalmi együttessel, majd augusztusban Ibizán dzsemmelt Dr Feelgooddal.Szeptember 7-én újabb csapás érte a zenekart, meghalt barátjuk, Keith Moon, a Who dobosa.
1978 decemberében, az ABBA együttes svédországi stúdiójában (Polar Studio) vették fel új albumukat, az In Through the Out Doort.Több mint két éves szünet után megint jó kedéllyel és nagy energiával dolgoztak együtt, és a múlttal csak néhány dal témájában és hangzásában foglalkoztak. Olyan számokkal, mint a „Carouselambra” (Sound részlet) és a „Fool in the Rain” (Sound részlet), melyekben John Bonham mutathatta meg tehetségét, valamint a Plant fiának emlékére készült All My Love. A szintetizátorok gyakori használata tanúskodik róla, hogy John Paul Jones zenei ízlése meghatározó volt a felvételek során, bár arányaiban nem nagyobb a jelenléte, mint korábban a zongora és a mellotron.
A hetvenes évek végén a diszkó került a zenei ízlés középpontjába, a kritika pedig leginkább a punkkal foglalkozott, és az évtizedes múltra visszatekintő Led Zeppelin sokak szemében őskövületnek számított. A kritika egész egyszerűen blöffnek nyilvánította az anyagot, ötlettelenséggel vádolva a zenekart.Rajongótáboruk azonban nem csökkent jelentősen, az új lemez az USA-ban és az Egyesült Királyságban is listavezető lett. A Melody Maker szavazásán ismét az év együttese lett a Led Zeppelin, ugyanakkor a legjobb koncertzenekar címét is, valamint az In Through the Out Door a legjobb album rangját is elnyerte. Plant a legjobb énekes, Page a legjobb gitáros és producer, Jones második lett mind a billentyűsök, mind a basszusgitárosok között, Bonham pedig a második dobos. Az NME szavazásán ugyanekkor ugyanezeket a címeket gyűjtötték be, eltekintve attól, hogy Bonham itt az első lett.
1979 augusztusában, két koppenhágai felvezető koncert után, az angliai Knebworth Fesztiválon 400 ezres nézősereg előtt tértek vissza a színpadra. A fesztivál érdekessége, hogy Jason Bonham ekkor dobolt először a Led Zeppelinben. A hangszerbeállás alatt a Trampled Under Foot című számot játszották, amikor Bonzo a fiát ültette a dobok mögé.Novemberben jelent meg az In Through the Out Door, mely után rövid európai, majd amerikai koncertkörutat terveztek. 1980. június 27-én a németországi körúton, Nürnbergben, a harmadik szám közben félbe kellett szakítani egy koncertet, mert Bonzo rosszul lett, és azonnal kórházba kellett szállítani. Az újsághírek szerint már ez az eset is a kábítószer- és alkoholfogyasztással állt kapcsolatban, míg az együttes szerint egyszerűen kimerült a turnézásban.
1979-ben megismétlődött a Melody Maker szavazásának 1975-ös eredménye: újra Plant és Page lett az év énekese és gitárosa.
Utolsó fellépéseik 1980-ban, az NSZK-ban voltak, legutolsó koncertjükre 1980. július 7-én, Nyugat-Berlinben került sor.[57] Október 17-én indult volna a kanadai turné, ahol nagy dobásra készültek. Ahogy Peter Grant nyilatkozta: „A buli háromórás lesz. A zenekar nem használ különleges effektusokat… ez már olcsó dolog. Nekünk nem marad más, mint felrobbantani a színpadot.”Ez a turné azonban már nem valósult meg.
1980. szeptember 25-én alkohol hatására bekövetkezett légzészavarban meghalt John Bonham. A haláleset nyomozását október 27-én zárták le, a boncolás alkalmával kábítószert nem találtak Bonzo testében.A Rock Handbook című angol kiadvány szerint Bonzo nem fulladásban, hanem szívrohamban halt meg.
Hamarosan pletykák és találgatások terjedtek el Bonzo utódlásának kérdéséről, felmerült Cozy Powell, Carmine Appice, Barriemore Barlow, Simon Kirke és Bev Bevan neve is. Ez egészen 1980. december 4-ig tartott, amikor a Led Zeppelin sajtóközleményben bejelentette feloszlását.1980. őszén Jimmy Page még azt nyilatkozta, hogy „valóságos bűntény lenne a Led Zeppelint felrobbantani”, és komolyan gondolta: „Most, hogy elvesztettük drága barátunkat, és mivel nagyon erős harmóniában éltünk és dolgoztunk, úgy döntöttünk, nem folytatjuk tovább.”Jones 1986-ban, a terjedő pletykákra így reagált: „A Led Zeppelin nem létezik többé. Csak mi hárman vagyunk. Nagy szégyen lenne, ha valaki megpróbálná újjáalakítani a bandát.” 1988-ban Plant nyilatkozta: „A Led Zeppelin abban a pillanatban megszűnt, amikor megtudtuk Bonzo halálhírét”.
Phil Collins nekrológja: „Bonham halála veszteség a zenének, és egy kicsit a végét jelenti a rock and roll történetének.”
Coda (1982)
1980 decemberében, amikor a Led Zeppelin már hivatalosan sem létezett, a Melody Maker szavazáson az együttes a negyedik helyre került a Genesis, a Pink Floyd és a Police mögött. Plant Peter Gabriel után a második, Page Ritchie Blackmore és Steve Hackett mögött a harmadik. Bonzo a negyedik dobos, Jones az ötödik basszusgitáros lett.
Peter Grant tevékenységének köszönhetően a Led Zeppelin örökségét nem szedték ízekre a gátlástalan kiadók rossz koncertfelvételekkel és ki nem adott korábbi számokkal.Ennek eredményeképp a zenekar méltó módon tudott búcsúzni Bonzótól, ők maguk válogatták ki azokat a felvételeket, amelyeket erre alkalmasnak tartottak. Két évvel Bonham halála után megjelent utolsó nagylemezük, a Coda, korábbi lemezeik felvételei közben készült kiadatlan dalokkal. (Az 1990-es években több válogatáslemezük és gyűjteményes kiadásuk is megjelent.)
A Coda – címéhez illően – összefoglalja és bekeretezi a zenekar pályafutását, 1969 és 1978 között írt dalok találhatók rajta, mindegyik különleges feelinggel, kimagaslik közülük a Poor Tom dob-ének kettőse, a Darlene vidám hangulata, vagy a Bonzo's Montreux dob-billentyű improvizációja. A Coda szerkezetében igazi konceptlemez lett. A nyolc számból az első (Sound részlet) és az utolsó (Sound részlet) dübörgő hard rock, a második (Sound részlet) és hetedik (Sound részlet) dob alapra épülő dob-ének és dob-billentyű páros, a középső négy pedig a Led Zeppelin széles spektrumából válogat; a harmadik szám blues (Sound részlet), a negyedik (Sound részlet) és az ötödik (Sound részlet) feszes, középtempójú hard rock, a hatodik (Sound részlet) pedig rock and roll alapú örömzene. Mindegyikben közös, hogy a dobok hangsúlyos szerepet kapnak.
A Led Zeppelin koncertjei
Mind a négy zenész egyetértett abban a fontos kérdésben, hogy az élő zene, a koncertek és a turnék a legfontosabbak egy zenekar életében, ahol kapcsolat van a közönség és az előadó között. A stúdiómunkát szükséges rossznak tekintették, és a stúdióban is igyekeztek a zene spontaneitását és improvizatív jellegét megőrizni. John Bonham egy riportban elárulta, hogy sosem játsszák fel külön sávokra a hangszereket, hanem a komplett alapot és kíséretet egyszerre, amihez legfeljebb a gitárszólók és a kiegészítő hangzások (tabla, tamburin, vokál) kerülnek utólag a szalagra. Ugyanebben a beszélgetésben mondta: „Eddig a legtöbb nekifutás négy volt, de a jövőben valószínűleg inkább elsőre vagy másodikra veszünk fel mindent, mert az érzés jobban benne marad.A koncertjeink döntő fontosságú elemei az élő zene meghatározhatatlan pillanatai voltak. Az az érzés, hogy olyasvalamit próbálunk elérni, ami a lemezeken nem volt nyilvánvaló. Az élő fellépések voltak a zenekar létezésének igazi gyöngyszemei.” (Plant) A Led Zeppelin koncertjei merőben különböznek bármilyen más zenekar előadásaitól. Page – akit 1969-től a világ legnagyobb gitárosai között tartottak számon – sohasem tolta magát annyira előtérbe, mint bármelyik más nagy gitáros. A hegedűvonóval előadott betéteket leszámítva mindig kapcsolatban maradt szólói közben is a ritmusszekcióval, sőt még Plantet is bevonta a gitár-ének felelgetéssel ezekbe.
Az együttes a közös zenélést egy koncertturnén kezdte, amikor közös saját számaik még nem is voltak. Ahogy bővült a repertoár, úgy lett műsoruk egyre változatosabb. Voltak olyan dalaik, amelyeket minden koncerten eljátszottak (például a „Rock and Roll”) és voltak olyanok, amelyeket sohasem (például a „Four Sticks”). Előadásonként szabadon váltogatták az előadott dalokat, a bőség zavarával küzdve hosszú egyvelegeket játszottak saját szerzeményeikből és más előadók általuk kedvelt zenéiből. Ritkán fordult elő, hogy kétszer ugyanazzal a programmal léptek volna fel, de ezen belül a dalok is improvizatív részekkel voltak teli.
A Led Zeppelin utóélete: későbbi közös munkák
1980-as évek
Plant és Page legközelebb a The Honeydrippers: Volume One EP-n zenélt együtt 1984-ben Jeff Beckkel. 1985. július 13-án, a philadelphiai John F. Kennedy Stadionban tartott Live Aid koncerten a Led Zeppelin három tagja ismét együtt lépett színpadra (Zeppelin néven), a doboknál Tony Thompson, illetve Phil Collins ült. Három számot játszottak: Rock and Roll, Whole Lotta Love és Stairway to Heaven. A próbák hiánya, a két dobos felállás és a rosszul működő kontroll-hangszórók miatt az előadás nem szólt igazán jól. Olyannyira, hogy a Live Aid DVD kiadására nem is engedték feltenni.
A Live Aid felállásában 1985. júliusában Philadelphiában is felléptek, kiegészülve Paul Martinezzel.
1986-ban, az angliai Bath-ban tartott próbák után felmerült, hogy Thompson részvételével ismét összeállnak, de a dobos súlyos autóbalesetet szenvedett, és fel kellett adnia a zenélést.
1988-ban John Bonham fiával, Jasonnel kiegészülve léptek fel az Atlantic Records megalakulásának 40. évfordulóján tartott koncerten. Page és Plant ezt a fellépést is igen rossznak minősítették.Jasonnel együtt játszottak még Robert Plant lánya, Carmen 21. születésnapján, valamint Jason esküvőjén.
1990-es évek
1990-ben Plant és Page a Knebworth Fesztiválon játszott néhány számot. 1994-ben Jones nélkül adtak egy MTV Unplugged (az ő elnevezésük szerint Unledded) koncertet. Ebben akusztikusra és nagyzenekarra átdolgozott Led Zeppelin-dalokat adtak elő, mely után világturnéra indultak egy közel-keleti kamarazenekarral. Az együttműködésből lemez is született, a No Quarter (1994).
1997-ben, tizenöt év szünet után, újabb Led Zeppelin album jelent meg, a BBC Sessions. A két lemezen majdnem az összes, 1969-ben és 1971-ben, a BBC számára készített felvételüket kiadták. Ugyanebben az évben (augusztus 29-én) az Atlantic kiadta a Whole Lotta Love-ot: ez az egyetlen CD-n megjelent kislemezük.
1998-ban Page és Plant elkészítette első, kizárólag új dalokat tartalmazó lemezüket, a Walking into Clarksdale-t.
2000-es évek
2002-ben a brit sajtó arról számolt be, hogy Plant és Jones között elsimultak régi nézeteltéréseik, és lehetséges, hogy ismét együtt játszanak, sőt turnéra indulnak. A híresztelések szerint a dobosuk Dave Grohl lett volna (Nirvana, Foo Fighters) – ezt az értesülést Page később cáfolta.
2003-ban jelent meg az 1972 nyarán, Los Angelesben és Long Beach-en adott koncertjeik anyaga (How the West Was Won), illetve a több koncertről válogatott Led Zeppelin DVD. Utóbbi az év végéig 520 ezer példányban fogyott el.
2005-ben megkapták első Grammy-díjukat, egy életműdíjat.
A 2007-es fellépés
A Led Zeppelin 2007-ben
(B.-J.: John Paul Jones, Robert Plant, Jimmy Page)
2007 szeptemberében, az addig hetek óta nem hivatalosan terjedő információt, miszerint újabb koncert van kilátásban, a három tag erősítette meg egy londoni sajtótájékoztatón. A koncert november 26-ára tűzték ki, az Ahmet Ertegun Found javára, kinek névadója az Atlantic Records megalapítója volt. A koncertet a londoni O2 Arénában, más néven Millennium Dome-ban szervezték meg. A hír tudatában 25 millió lelkes rajongó rohamozta meg a jegyrendelésre létrehozott web site-ot, melynek következtében az teljesen összeomlott. Végül a beérkező regisztrációkból sorsolták ki a szerencséseket, akik szem és fültanúi lehetnek a zenetörténelmi eseménynek. November elején kiderült, hogy Jimmy Page eltörte jobb kisujját, ezért a koncertet két héttel később, december 10-én tartották meg. A koncerten a következő számokat játszották:
Good Times Bad Times
Ramble On
Black Dog
In My Time of Dying
For Your Life
Trampled Under Foot
Nobody's Fault but Mine
No Quarter
Since I've Been Loving You
Dazed and Confused
Stairway to Heaven
The Song Remains the Same
Misty Mountain Hop
Kashmir
Első ráadás:
Whole Lotta Love
Második ráadás:
Rock and Roll
Plágiumvádak
A kölcsönzött motívumok már a Yardbirds időszakában problémákat okoztak a zenekarnak. A blues műfajában azonban mindenki kölcsönzött mindenkitől, épp ez adta az egyik jellegzetességét.A Yardbirds dobosa ezt így kommentálta: „Eredetileg alapvetően feldolgozásokat játszó zenekar voltunk, aztán egy csomó mindenre született saját változatunk, amelyek elég komoly eltéréseket mutattak. Gondolom, úgy éreztük, hogy ezek az eltérések elég markánsak ahhoz, hogy saját szerzeményeinknek nevezzük a dalokat.”
A Led Zeppelin a korai időszakban több feldolgozást is játszott, néhány közülük felkerült az albumaikra is. Ennek egyfelől kényszerűségi okai voltak, hiszen alig néhány nappal a zenekar megalakulása után már hosszú koncertturnéba kezdtek, és saját számaik még egyáltalán nem voltak. Másfelől azonban a kor ('60-as évek vége) általánosan elterjedt szokása volt, hogy minden együttes játszott másoktól származó dalokat is. Ennek egyik feltűnő példája a Deep Purple első három albuma (Shades of Deep Purple, The Book of Taliesyn és Deep Purple), amelyek Billy Roberts (például a „Hey Joe”, amit általában Jimi Hendrix interpretációjából ismerünk), Joe South, Neil Diamond, The Beatles, Donovan Leitch és még sok más szerző dalait tartalmazzák.
Az „I Can’t Quit You Baby”-t (Sound részlet) Willie Dixon, a „You Shook Me”-t (Sound részlet) pedig Dixon és J. B. Lenoir írta. A „Bring It on Home” (Sound részlet) nagyon hasonló Sonny Blake azonos című 1963-as felvételéhez és Willie Dixon „Bring It on Back” című dalához. Sonny Boy viszont maga is kölcsönözte Dixontól. A Lemon Song (Sound részlet) Howlin's Wolf „Killing Floor” című dala (bár ennek említései alkalmával azt nem nagyon szokták hozzátenni, hogy az albumon megjelent számnak több mint fele tisztelgés Robert Johnson előtt a Squeeze My Lemon című betéttel), a Heartbreaker (Sound részlet) ugyanennek a riffnek más ritmusú variációja, a „Boogie with Stu” (Sound részlet) pedig Ritchie Valens „Oh, My Head” című alkotásából kölcsönzés.A „Communication Breakdown” (Sound részlet) Eddie Cochran „Nervous Breakdown” című dalát idézi.A „Whole Lotta Love” (Sound részlet) Dixon „You Need Love” című dalára hasonlít, a „How Many More Times” (Sound részlet) rendkívül húzós, és széles körben közismert riffje Albert King „The Hunter” című dalának kölcsönvett riffje.Az 1970-es években az Arc Music, a Chess Records egyik alkiadója a „Bring It on Home” kapcsán szerzői jog megsértése miatt beperelte a Led Zeppelint, majd Dixon beperelte az Arc Musicot és visszakövetelte szerzői jogait és tiszteletdíjait. Dixon évekkel később a „Whole Lotta Love” miatt a Led Zeppelint is beperelte.A Led Zeppelin II új kiadásain már Dixon nevét is feltüntették a szerzők között. Dixonnak ezt a számát a Small Faces is átvette a You Need Loving című számban, és az albumon szintén nem tüntették fel Dixon nevét. A Small Facest Dixon nem perelte.A helyzetet bonyolítja, hogy a „You Need Love”-ot Muddy Waters is játszotta. Mint 1995-ben kiderült, a Small Faces is megorrolt a Led Zeppelinre azért, mert átdolgozták az ő átdolgozásukat.A Vanilla Fudge „I Need Love” című 1969-es dala szintén igen hasonló ehhez.
A „Dazed and Confused” (Sound részlet) és a „Babe I’m Gonna Leave You” (Sound részlet) Jake Holmes és Anne Brendon szerzeményeinek átdolgozása. A Dazed and Confused esetében az ihletmerítés még a Yardbirds idejére tehető. Megváltoztatták a hangszerelést és átírták a szöveget; a kész Yardbirds-dal már csak az ereszkedő basszushangokban hasonlított az eredetire. Ez a Yardbirds-feldolgozás egy BBC felvételen maradt meg, mert kereskedelmi forgalomba nem került ki, és lényegében megegyezik a Led Zeppelin-változattal. Az általános motívumcserékre jó példa a „Babe I’m Gonna Leave You” esete. Ezt a számot Joan Baeztől ismerték, és az ő változatát dolgozták fel, bevallottan a Baez iránti tiszteletből. Csakhogy Baez ezt a dalt Janet Smith-től tanulta. De az eredeti szerző kilétére csak a ’80-as években derült fény (mivel Baez sem tüntette fel a szerzőket), amikor Anne Brendon fia ismerte fel anyja dalát, és részt követelt a jogdíjakból.
Hasonló a „Black Mountain Side” (Sound részlet) esete is. Ezt már a Yardbirds is játszotta White Summer címmel, körülbelül hasonló módon, mint az első albumon hallható. A gitártéma alapja Bert Jansch folkgitárostól való, aki viszont Anne Briggs énekesnő egy számából kölcsönözte. Briggs 2003-ban elmondta, hogy a dal Bert Lloyd népzenegyűjtőtől származik, míg zenéje kölcsönzés Stan Ellisontól. Briggs szerint a folkzene alapját képezik a zenei minták átvételei.
Dave Headlam úgy összegezte ezeket, hogy a Led Zeppelin dalainak vizsgálata során nyilvánvaló, hogy sok korábbi alkotás motívumai megtalálhatók a zenében. Ezeknek egyfelől nem szerzője a Led Zeppelin, másfelől azonban éppen a Dazed and Confused és a Whole Lotta Love egyfajta azonosítója a Led Zeppelin lényegének.Robert Palmer szerint a korabeli blues zene és annak szövegei mintegy népzenei motívumként keringtek az akkori zenei életben, és mindenki úgy hasznosította azokat, ahogy az a személyes stílusigényeinek megfelelt, ezenkívül maga a zenei szakma sem látott ebben semmi kifogásolni valót.Jimmy Page 1993-ban a Guitar World magazinnak nyilatkozott e témában, és véleménye szerint ha vannak is a zenében és a szövegekben máshonnan származó elemek, a Led Zeppelin hozzáadta a magáét. Nem szolgai, üres másolatokat készítettek, hanem meghatározták, hogyan alkalmazhatók ezek a bluesformátumok és vándormotívumok az ő korukban. És ennek az ellenkezője is igaz, az 1970-es években tengernyi blues-zenész építette be saját játékába a Led Zeppelin által kikísérletezett fogásokat, elemeket, sőt talán a teljes Zep-koncepciót.
Forrás: wikipedia
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)