Brit énekes, billentyűs, gitáros, dalszerző.
Eredeti neve: Stephen Lawrence Winwood
1948. május 12. Birmingham, Anglia
A rock történetének egyik legkiválóbb képességű zenésze, Steve Winwood, aki a rocktörténet legjobb együtteseivel, zenészeivel és szólóban is letette névjegyét a pályán eltöltött évtizedek alatt. Két Grammy-díjat érdemelt ki, a rock and roll kétszeres halhatatlanja, 2011-ben elnyerte az egyik legrangosabb szerzői elismerést, az Ivor Novello díjat is. A Rolling Stone magazin a minden idők 100 legjobb énekesének listáján a 33. helyre sorolta.
Stevie billentyűs hangszereken fejlesztette nagyon magas szintre a tudását, de emellett basszusgitáron, gitáron, mandolinon is kitűnően játszik, dobosként sem utolsó. Nyolc éves korától apjával és 5 évvel idősebb bátyjával, Mervyn „Muff” Winwooddal zenekarban játszott. Bátyja basszusgitározott, a Spencer Davis Group-ban is játszottak együtt. A rockmezőnyben nem sokan versenyezhetnek Steve hangjával, énektudásával. Zenei érdeklődésébe belefért a rock mellett a dzsessz és a blues is. Három nagyszerű együttes meghatározó tagja volt. A legtöbb rock-rajongó számára a Spencer Davis-szel töltött évei voltak a legemlékezetesebbek. Tizenöt éves sem volt, amikor a Spencer Davis Group meghatározó egyénisége lett. Szerepelt a Magyarországon is vetített 1965-ös Slágerrevű című filmben. Az együttes kétéves működése alatt mindössze négy albumot, mintegy ötven számot készített. A repertoárból a klasszikus blues (Dimples, Dust My Blues, Midnight Special, Take This Hammer) a rock and rollhoz közel álló számok (Keep On Running, Strong Love, a Gimme Some Lovin', az I’m a Man) egyaránt jól „feküdt”Steve hangjához. A sikerdalokat egyébként csaknem hiánytalanul összegyűjtették a kilencvenes években megjelent Eight Gigs a Week című dupla CD-n.
Winwood az 1967-ben alakul Traffic-kel folkos beütésű progresszív rockzenét játszott, szakmailag magas színvonalon, bár kevesebb közönségsikerrel. Steve a Traffic-kel Budapesten is fellépett 1968-ban. A hat évig tartó Traffic-korszak szünetében Steve néhány hónapot töltött a Blind Faith együttesben Eric Clapton-nal, Ginger Bakerrel és Rick Grech-csel, zenélt a Ginger Baker Airforce-szal.
1973-ban fellépett Eric Claptonnal a Rainbow színházban, majd szólóévei következtek. Első szólólemeze 1977-ben jelent meg. Egyik legszebb albuma a Back In The High Life volt, 1987-ben Grammy-t kapott érte, vezette a Billboard 200-as listáját. Ott volt 1997-ben Elvis Presley-re emlékező gálaműsoron a londoni Wembleyben, valamint a királynő tiszteletére rendezett koncerten. A magyar rockkedvelők láthatták őt a Blues Brothers 2000 című film fináléjában.
Kevés szólemezt készített, de közreműködött James Brown, Phil Collins, Joe Cocker, Marianne Faithful, Alvin Lee, Christine McVie, Etta James, Lou Reed és más zenésztársai lemezein, Jimi Hendrix egyik posztumusz albumán, valamint Howlin Wolf és Muddy Waters legendás londoni fellépéséről készült felvételeken.
Hatvanadik születésnapján is aktív. Fellépett többek között a régi baráttal, Eric Claptonnal a New York-i Madison square Gardenben. Kitűnő koncertjükről CD és DVD is megjelent. Clapton meghívta őt a Crossroads című hagyományos gitárfesztiváljára is.
Előadóként soha nem a közönség „etetésére” helyezte a hangsúlyt, mindig a zenére koncentrált. Nem törekedett arra sem, hogy lépten-nyomon lemezeket adjon ki, élőben egyébként sokak szerint ütősebb, mint lemezen...
Nagylemezek:
Steve Winwood (1977)
Arc Of A Diver (1980)
Talking Back To The Night (1982)
Back In The High Life (1986)
Roll With It (1988)
Refugees Of The Heart (1990)
Junction Seven (1997)
About Time (2003)
Nine Lives (2008)
Live From Madison Square Garden (2009)
Forrás:literatura.hu
2011. július 17., vasárnap
2011. július 15., péntek
The Who
A The Who egy brit rockegyüttes, melyet 1964-ben alapított Pete Townshend gitáros, Roger Daltrey énekes, John Entwistle basszusgitáros és Keith Moon dobos.
A zenekart a hard rock egyik legnagyobb úttörőjének és a könnyűzene egyik legbefolyásosabb együttesének tartják, dinamikus koncertjeik megelőlegezték a stadion rockot, nyers korai korszakuk a punkot (gyakran nevezik őket "A punk nagyapjainak"), és kései art korszakuk a rocktörténelem első rockoperáját szülte (Tommy, 1969). My Generation című daluk egy korszak fiatalságának lett a himnusza, a mod életstílus megéneklése. A komoly témájú dalok mellett helyet hagytak a slágeres megoldásoknak is, például: Magic Bus, I Can't Explain, Happy Jack, Pictures of Lily és Baba O'Riley. Több neves kortárssukkal egyetemben részt vettek az 1969-es Woodstocki fesztiválon.
Bár nem állt személyüktől messze az extravagancia, igazi "rosszfiú" imidzsüket menedzsereik tanácsára vették fel. Őrjöngtek a színpadon, gitárt és dobot törtek (az első amerikai tévéfellépésükön például Keith Moon felrobbantott egy adag puskaport). A szállodai szobákat is romhalmazzá törték, a bútorokat pedig kidobálták az ablakon.
Az 1970-es évekre a mod korszak jelentőségvesztésével a zenekar jelentősége és művészi törekvései is csökkentek. 1978-ban elhunyt Keith Moon, helyét Kenney Jones vette át, a másik híres mod zenekarból, a Small Facesből. 1982-ben végleg feloszlottak, majd hosszú idő után, 2004-ben Townshend és Daltrey újra összeálltak egy hosszabb turné erejéig (Entwistle 2002-ben halt meg).
Az 1960-as évek
A korai időkben a zenekar The Detours néven rhythm and bluest játszott. 1964-ben vették fel a The Who nevet és ekkor csatlakozott a zenekarhoz Keith Moon dobos, kialakítva ezzel a klasszikussá vált felállást. A tagok az elkövetkező 14 évben a következők voltak: Roger Daltrey énekes, Pete Townshend gitáros, John Entwistle basszusgitáros és Keith Moon dobos. Ugyanebben az évben egy rövid időre – amikor menedzserük Peter Meaden volt – nevüket The High Numbersre változtatták és kiadtak egy sikertelen kislemezt, ami leginkább a mod rajongók ízlését tükrözte. Miután a "Zoot Suit"/"I'm The Face" nem került fel a listákra, kirúgták Meadent és visszatértek a The Who névhez. A többi – mint mondják – már történelem. Rövid időn belül a brit modok legkedveltebb zenekarává váltak.
Az együttes fő dalszerzője Townshend lett (bár néha Entwistle is lehetőségett kapott saját szerzemények felvételére). Townshend volt a fő hajtóerő, megpróbált gondolatgazdag, állásfoglalásra késztető dalokat írni. Daltrey az energikusabb, „macho” típusú dalokat kedvelte (amikor nem akarta Townshend szerzeményeit énekelni, a gitáros énekelt helyette), Keith Moon pedig az amerikai szörfzene rajongója volt.
A The Who első kislemeze az 1965-ös, Kinks-szerű hangzást mutató "I Can't Explain" volt. Második kislemezük, az "Anyway, Anyhow, Anywhere" az egyetlen olyan dal, amit Towshend és Daltrey együtt írt. Az igazi hírnevet ugyanebben az évben megjelent első albumuk, a My Generation hozta meg, rajta olyan mod-klasszikusokkal, mint a "The Kids Are Alright" és a címadó "My Generation", melyben azt énekelték, remélik, meghalnak, mielőtt megöregszenek („Hope I die before I get old”). Másik korai slágerük az 1966-os "Substitute" volt, melyben Townshend bebizonyította, hogy szövegíróként is megállja a helyét. Az ezt követő népszerű dalokban – mint amilyen az "I'm a Boy" (egy fiúról szól, aki úgy néz ki, mint egy lány), a "Happy Jack" (egy zavart elméjű fiatalemberről szól) és az 1967-es "Pictures of Lily" (tisztelgés a maszturbáció előtt) – egyre nagyobb szerepet kapott a szexuális és mentális zavartság témája, mely végül a Tommy című rockopera megírásához vezetett. Következő két legsikeresebb kislemezük az "I Can See for Miles" és a "Magic Bus" volt.
A formáció négy tagja, négy erőteljes de egymásnak teljesen ellentmondó személyiség. Mindez szorosan hozzátartozik az együttes sikereihez de kudarcaikat is ebben kell keresnünk. A 60-as évek meghatározó figurái voltak és a 70-es években készült munkáik a zenetörténet szerves részét képezik. A négy zenész már az iskolában együtt muzsikált. Első komoly próbálkozásuk 1962-ben a Detours nevű formáció volt. A zenével amit játszottak nem is volt baj, ám az együttes neve semmitmondó volt. Rövid ideig próbálkoztak High Numbers néven, majd a végleges névválasztás eredményeképpen ők lettek a Who. A négy ifjúban sok tehetség rejlett, ezt fedezte fel Chris Stamp és Kit Lambert, a két producer, akik egy filmhez kerestek igényeiknek megfelelő zenekart. 1965-ben megjelent első nagylemezük, amelynek címadó dala, a My Generation ezen időszak fiataljainak egyik legnépszerűbb dala, mondhatni proteszt jellegű himnusza lett. A Who a komoly, politikai témájú szerzemények mellett a slágeresebb számoknak is hagyott helyet, mint például az I Can't Explain - vagy az Anyway, Anyhow, Anywhere, a Substitute, a Happy Jack és talán a legkedvesebb, játékos dal, a Pictures Of Lily. A dallamosabb számokat kezdték követni a rockosabb, keményebb nóták. A menedzsment hatására kialakult a Who imágója. A zenészek őrjöngtek a színpadon s a hangszeres szólók után gyakran összetört a gitár vagy a dob. A szállodai szobák romhalmazzá váltak, - Daltreyék kiszórták az ablakon a tv-ket, a bútorokat, sőt a portások szerint- még a szőnyeget is. Bár ez a magatartás nem állt messze a zenekar tagjaitól, azért inkább üzleti fogás volt. A rockbiznisznek jó reklám volt, hogy az egyszerű sorból kiemelkedett rockzenészek mennyivel többek mint az átlagember. Megtehetik, hogy azt az értéket tegyék tönkre, amire gyermekkorukban annyira vágytak, ami a szívük vágya, álma volt, például a drága gitárt. A gitártörés ettől fogva jelkép lett. A Who zenéjének korai 1964-68 -as rithm&blues korszakát a Magic Bus című lemez zárta le. Az addigi, főleg populáris zene helyett új, stílusteremtő rockzenével próbálkoztak. Megírták a Tommy-t, az első rockoperát. Ez a dupla lemez igazi rockzenei remekmű, amely a Who talán legértékesebb alkotása. A Tommy-t Ken Russel 1975-ben filmre vitte. A filmben a Who tagjain kívül szerepelt Jack Nicholson és Eric Clapton is. 1969 augusztusában az együttes hírneve tovább nőtt azzal, hogy résztvevője lehetett a Woodstock-i fesztiválnak. Az első este fellépő Who elvarázsolta a hallgatóságot. A zene jól szólt, Townshend szolói és az eközben véghezvitt tornamutatványok elbűvölték a rajongókat, hát még az, hogy a fellépés végén a gitáros leakasztotta hangszerét és a több száz fontot érő gitárt egy elegáns mozdulattal behajította a közönség sorai közé. A zenekar a 70-es években sem vesztett népszerűségéből. Kis változásokkal, de ugyanazt a jó zenét produkálták. 1971-ben megjelent a legendás Who's Next című album, amely rocktörténeti érdekesség. A lemez borítóján a négy zenész éppen "sürgős dolga" végeztével távozik egy nagy kőhasábtól. Az eredeti terven nem szikla, hanem egy óriási Marshall erősítő szerepelt. 1973-ban ismét egy dupla lemezzel és egyetlen gondolatcsoport köré írt, tematikus LP-vel jelentek meg. A Quadrophenia filmen is látható volt 1979-ben. Az együttes tízéves közös munka után egy kis pihenőt tartott. A tagok szolóban dolgoztak, igyekezvén megvalósítani azokat a zenei törekvéseket melyek a formáción belül nem valósulhattak meg. Daltrey filmszerepeket vállalt és mint színész is hírnévre tett szert. A zenekar továbbra is járta a koncerteket és a bulikat. Egy ilyen buli után történt még 1970-ben, hogy a bolondos dobos, Keith Moon Bentley márkájú kocsiját egy csapat skinhead vette körül. A sofőr kiszállt, hogy félrezavarja a bőrfejűeket, de Moon aki be volt lőve, elvesztette a fejét, menekülni próbált és halálra gázolta saját sofőrjét. A folyton bohóckodó dobos sajnos a drog rabja volt, 1978 szeptember 7-én kábítószertúladagolás következtében hunyt el. A többiek illően meggyászolták társukat, de úgy döntöttek, hogy nélküle is folytatják munkájukat. Kenny Jones-szal a Small Faces egykori dobosával kiegészülve további korongokat adtak ki, de sikerük már nem volt a régi. 1979-ben megjelent a The Kids Are Alright című film, amelynek témájául az együttes addigi története szolgált. A 80-as évek nem kedveztek a Whonak. A banda öregedő zenészeivel már nem tudott az ifjusághoz közelférközni. 1982-ben megtartották búcsúkoncertjüket és húszéves fennállás után feloszlottak. Ezzel azonban nem ért véget a Who története, mert ezt követően, főleg Daltrey és Entwistle erőfeszítéseinek köszönhetően még néhány koncertturné erejéig, illetve néhány lemezfelvételre még összejött a banda.Utoljára 2004-ben indultak hosszab turnéra, melynek eredményeképpen egy élő lemezfelvétel is napvilágot látott. 1998-ban Roger Daltrey nem engedte, hogy Robert De Niro megfilmesítse Keith Moon életét a Moon The Loon című könyv alapján. A Who mindezek mellett egyike marad a rock legendás és örök életű zenekarainak. 2006-ban még kiadtak egy stúdióalbumot Endless Wire címmel, mely saját zenei motívumaiknak feldolgozásaira épül és minden gyanú szerint, búcsúalbum.
Nagylemezek:
My Generation (1965)
The Who (1966)
A Quick One (1966)
The Who Sell Out (1967)
Magic Bus (1968)
Tommy (1969)
Direct Hits (1969)
The Seeker (1970)
Live At Leeds (1970)
Who's Next (1971)
Closer To Queen Mary (1971)
Meaty, Beaty, Big&Bouncy (1972)
Quadrophenia (1973)
Odds&Sods (1974)
Tommy (1975)
The Who By Numbers (1975)
Who Are You (1978)
The Kids Are Alright (1979)
Face Dances (1981)
It's Hard (1982)
Rarities (1982)
Once Upon A Time (1984)
Who's Last (1984)
The Who Collection (1985)
Two's Missing (1987)
Talkin Bout Their Generation (1993)
30Years Of Maximum R&B (1994)
Live At The Isle Of Wight (1996)
Best Of Who (1999)
BBC Sessions (2000)
Live At Royal Albert Hall (2003)
Put Downs And Send Ups Tour (2004)
Endless Wire (2006)
Forrás: wikipédia,literatura.hu
A zenekart a hard rock egyik legnagyobb úttörőjének és a könnyűzene egyik legbefolyásosabb együttesének tartják, dinamikus koncertjeik megelőlegezték a stadion rockot, nyers korai korszakuk a punkot (gyakran nevezik őket "A punk nagyapjainak"), és kései art korszakuk a rocktörténelem első rockoperáját szülte (Tommy, 1969). My Generation című daluk egy korszak fiatalságának lett a himnusza, a mod életstílus megéneklése. A komoly témájú dalok mellett helyet hagytak a slágeres megoldásoknak is, például: Magic Bus, I Can't Explain, Happy Jack, Pictures of Lily és Baba O'Riley. Több neves kortárssukkal egyetemben részt vettek az 1969-es Woodstocki fesztiválon.
Bár nem állt személyüktől messze az extravagancia, igazi "rosszfiú" imidzsüket menedzsereik tanácsára vették fel. Őrjöngtek a színpadon, gitárt és dobot törtek (az első amerikai tévéfellépésükön például Keith Moon felrobbantott egy adag puskaport). A szállodai szobákat is romhalmazzá törték, a bútorokat pedig kidobálták az ablakon.
Az 1970-es évekre a mod korszak jelentőségvesztésével a zenekar jelentősége és művészi törekvései is csökkentek. 1978-ban elhunyt Keith Moon, helyét Kenney Jones vette át, a másik híres mod zenekarból, a Small Facesből. 1982-ben végleg feloszlottak, majd hosszú idő után, 2004-ben Townshend és Daltrey újra összeálltak egy hosszabb turné erejéig (Entwistle 2002-ben halt meg).
Az 1960-as évek
A korai időkben a zenekar The Detours néven rhythm and bluest játszott. 1964-ben vették fel a The Who nevet és ekkor csatlakozott a zenekarhoz Keith Moon dobos, kialakítva ezzel a klasszikussá vált felállást. A tagok az elkövetkező 14 évben a következők voltak: Roger Daltrey énekes, Pete Townshend gitáros, John Entwistle basszusgitáros és Keith Moon dobos. Ugyanebben az évben egy rövid időre – amikor menedzserük Peter Meaden volt – nevüket The High Numbersre változtatták és kiadtak egy sikertelen kislemezt, ami leginkább a mod rajongók ízlését tükrözte. Miután a "Zoot Suit"/"I'm The Face" nem került fel a listákra, kirúgták Meadent és visszatértek a The Who névhez. A többi – mint mondják – már történelem. Rövid időn belül a brit modok legkedveltebb zenekarává váltak.
Az együttes fő dalszerzője Townshend lett (bár néha Entwistle is lehetőségett kapott saját szerzemények felvételére). Townshend volt a fő hajtóerő, megpróbált gondolatgazdag, állásfoglalásra késztető dalokat írni. Daltrey az energikusabb, „macho” típusú dalokat kedvelte (amikor nem akarta Townshend szerzeményeit énekelni, a gitáros énekelt helyette), Keith Moon pedig az amerikai szörfzene rajongója volt.
A The Who első kislemeze az 1965-ös, Kinks-szerű hangzást mutató "I Can't Explain" volt. Második kislemezük, az "Anyway, Anyhow, Anywhere" az egyetlen olyan dal, amit Towshend és Daltrey együtt írt. Az igazi hírnevet ugyanebben az évben megjelent első albumuk, a My Generation hozta meg, rajta olyan mod-klasszikusokkal, mint a "The Kids Are Alright" és a címadó "My Generation", melyben azt énekelték, remélik, meghalnak, mielőtt megöregszenek („Hope I die before I get old”). Másik korai slágerük az 1966-os "Substitute" volt, melyben Townshend bebizonyította, hogy szövegíróként is megállja a helyét. Az ezt követő népszerű dalokban – mint amilyen az "I'm a Boy" (egy fiúról szól, aki úgy néz ki, mint egy lány), a "Happy Jack" (egy zavart elméjű fiatalemberről szól) és az 1967-es "Pictures of Lily" (tisztelgés a maszturbáció előtt) – egyre nagyobb szerepet kapott a szexuális és mentális zavartság témája, mely végül a Tommy című rockopera megírásához vezetett. Következő két legsikeresebb kislemezük az "I Can See for Miles" és a "Magic Bus" volt.
A formáció négy tagja, négy erőteljes de egymásnak teljesen ellentmondó személyiség. Mindez szorosan hozzátartozik az együttes sikereihez de kudarcaikat is ebben kell keresnünk. A 60-as évek meghatározó figurái voltak és a 70-es években készült munkáik a zenetörténet szerves részét képezik. A négy zenész már az iskolában együtt muzsikált. Első komoly próbálkozásuk 1962-ben a Detours nevű formáció volt. A zenével amit játszottak nem is volt baj, ám az együttes neve semmitmondó volt. Rövid ideig próbálkoztak High Numbers néven, majd a végleges névválasztás eredményeképpen ők lettek a Who. A négy ifjúban sok tehetség rejlett, ezt fedezte fel Chris Stamp és Kit Lambert, a két producer, akik egy filmhez kerestek igényeiknek megfelelő zenekart. 1965-ben megjelent első nagylemezük, amelynek címadó dala, a My Generation ezen időszak fiataljainak egyik legnépszerűbb dala, mondhatni proteszt jellegű himnusza lett. A Who a komoly, politikai témájú szerzemények mellett a slágeresebb számoknak is hagyott helyet, mint például az I Can't Explain - vagy az Anyway, Anyhow, Anywhere, a Substitute, a Happy Jack és talán a legkedvesebb, játékos dal, a Pictures Of Lily. A dallamosabb számokat kezdték követni a rockosabb, keményebb nóták. A menedzsment hatására kialakult a Who imágója. A zenészek őrjöngtek a színpadon s a hangszeres szólók után gyakran összetört a gitár vagy a dob. A szállodai szobák romhalmazzá váltak, - Daltreyék kiszórták az ablakon a tv-ket, a bútorokat, sőt a portások szerint- még a szőnyeget is. Bár ez a magatartás nem állt messze a zenekar tagjaitól, azért inkább üzleti fogás volt. A rockbiznisznek jó reklám volt, hogy az egyszerű sorból kiemelkedett rockzenészek mennyivel többek mint az átlagember. Megtehetik, hogy azt az értéket tegyék tönkre, amire gyermekkorukban annyira vágytak, ami a szívük vágya, álma volt, például a drága gitárt. A gitártörés ettől fogva jelkép lett. A Who zenéjének korai 1964-68 -as rithm&blues korszakát a Magic Bus című lemez zárta le. Az addigi, főleg populáris zene helyett új, stílusteremtő rockzenével próbálkoztak. Megírták a Tommy-t, az első rockoperát. Ez a dupla lemez igazi rockzenei remekmű, amely a Who talán legértékesebb alkotása. A Tommy-t Ken Russel 1975-ben filmre vitte. A filmben a Who tagjain kívül szerepelt Jack Nicholson és Eric Clapton is. 1969 augusztusában az együttes hírneve tovább nőtt azzal, hogy résztvevője lehetett a Woodstock-i fesztiválnak. Az első este fellépő Who elvarázsolta a hallgatóságot. A zene jól szólt, Townshend szolói és az eközben véghezvitt tornamutatványok elbűvölték a rajongókat, hát még az, hogy a fellépés végén a gitáros leakasztotta hangszerét és a több száz fontot érő gitárt egy elegáns mozdulattal behajította a közönség sorai közé. A zenekar a 70-es években sem vesztett népszerűségéből. Kis változásokkal, de ugyanazt a jó zenét produkálták. 1971-ben megjelent a legendás Who's Next című album, amely rocktörténeti érdekesség. A lemez borítóján a négy zenész éppen "sürgős dolga" végeztével távozik egy nagy kőhasábtól. Az eredeti terven nem szikla, hanem egy óriási Marshall erősítő szerepelt. 1973-ban ismét egy dupla lemezzel és egyetlen gondolatcsoport köré írt, tematikus LP-vel jelentek meg. A Quadrophenia filmen is látható volt 1979-ben. Az együttes tízéves közös munka után egy kis pihenőt tartott. A tagok szolóban dolgoztak, igyekezvén megvalósítani azokat a zenei törekvéseket melyek a formáción belül nem valósulhattak meg. Daltrey filmszerepeket vállalt és mint színész is hírnévre tett szert. A zenekar továbbra is járta a koncerteket és a bulikat. Egy ilyen buli után történt még 1970-ben, hogy a bolondos dobos, Keith Moon Bentley márkájú kocsiját egy csapat skinhead vette körül. A sofőr kiszállt, hogy félrezavarja a bőrfejűeket, de Moon aki be volt lőve, elvesztette a fejét, menekülni próbált és halálra gázolta saját sofőrjét. A folyton bohóckodó dobos sajnos a drog rabja volt, 1978 szeptember 7-én kábítószertúladagolás következtében hunyt el. A többiek illően meggyászolták társukat, de úgy döntöttek, hogy nélküle is folytatják munkájukat. Kenny Jones-szal a Small Faces egykori dobosával kiegészülve további korongokat adtak ki, de sikerük már nem volt a régi. 1979-ben megjelent a The Kids Are Alright című film, amelynek témájául az együttes addigi története szolgált. A 80-as évek nem kedveztek a Whonak. A banda öregedő zenészeivel már nem tudott az ifjusághoz közelférközni. 1982-ben megtartották búcsúkoncertjüket és húszéves fennállás után feloszlottak. Ezzel azonban nem ért véget a Who története, mert ezt követően, főleg Daltrey és Entwistle erőfeszítéseinek köszönhetően még néhány koncertturné erejéig, illetve néhány lemezfelvételre még összejött a banda.Utoljára 2004-ben indultak hosszab turnéra, melynek eredményeképpen egy élő lemezfelvétel is napvilágot látott. 1998-ban Roger Daltrey nem engedte, hogy Robert De Niro megfilmesítse Keith Moon életét a Moon The Loon című könyv alapján. A Who mindezek mellett egyike marad a rock legendás és örök életű zenekarainak. 2006-ban még kiadtak egy stúdióalbumot Endless Wire címmel, mely saját zenei motívumaiknak feldolgozásaira épül és minden gyanú szerint, búcsúalbum.
Nagylemezek:
My Generation (1965)
The Who (1966)
A Quick One (1966)
The Who Sell Out (1967)
Magic Bus (1968)
Tommy (1969)
Direct Hits (1969)
The Seeker (1970)
Live At Leeds (1970)
Who's Next (1971)
Closer To Queen Mary (1971)
Meaty, Beaty, Big&Bouncy (1972)
Quadrophenia (1973)
Odds&Sods (1974)
Tommy (1975)
The Who By Numbers (1975)
Who Are You (1978)
The Kids Are Alright (1979)
Face Dances (1981)
It's Hard (1982)
Rarities (1982)
Once Upon A Time (1984)
Who's Last (1984)
The Who Collection (1985)
Two's Missing (1987)
Talkin Bout Their Generation (1993)
30Years Of Maximum R&B (1994)
Live At The Isle Of Wight (1996)
Best Of Who (1999)
BBC Sessions (2000)
Live At Royal Albert Hall (2003)
Put Downs And Send Ups Tour (2004)
Endless Wire (2006)
Forrás: wikipédia,literatura.hu
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)