A Ten Years After egy angol blues-rock formáció, mely fénykorát a 60-as évek végén illetve a 70-es évek elején élte.A zenekar meghatározó egyénisége Alvin Lee Notthinghamban született. Első zenekara 1960-ban alakult meg Atomites néven, melynek tagja volt későbbi társa Leo Lyons is. Lee és Leo korábban egy Jardbirds nevű formációban zenéltek, amellyel lemezük is megjelent. Megnyerték a csapatnak Chic Curchill billentyűst és felvették a Ten Years After nevet. Egy ideig Hamburgban játszottak, majd hazatérve egy West End-i produkción dolgoztak. Ekkor ismerték meg a zeneakadémista Rick Leet, aki csak névrokona Alvinnek. A windsori fesztiválon mutatkoztak be a nagyközönség előtt, majd állandó fellépői lettek a londoni Marquee klubnak. A Decca Deram szerződtette a zenekart, mely (akkoriban szokatlan módon) rögtön megjelentette a debüt LP-t, nem várta meg míg egy kislemez sikeres lesz. A korong hallatán Bill Graham, a neves USA propagandista lekötötte az együttest a Filmore Auditoriumbeli fellépésekre. Alvin Lee hamarosan megkapta a kritikától a "leggyorsabb kezű zenész" címet. Ezután már hamar egy ligába sorolták a korszak olyan gitárosaival mint Rory Gallagher, Peter Green, Eric Clapton vagy akár Jimi Hendrix. Az 1968-as Undead meghozta számukra a világsikert és az Im Going Home felkerült a slágerlistákra. Két erős lemezzel (Stonehenge-1969, Ssssssh-1969) és egy kirobbanó Woodstocki fellépéssel tovább erősítették pozíciójukat. Az ünneplésből kijutott az egy évvel későbbi Wight szigeti fellépésen is. Az 1970-es Cricklewood Green lemezről a Love Like A Man felkerült az angol listára. Az elektronikus hatásokat felvonultató A Space In Time a töprengőbb zene felé fordult, és USA siker lett. 1973-ra Alvin Lee megfáradt a sok turnézástól és a zenekart "vándorvurlicernek" nevezte. ( felbomlásukig 28 USA turnét tettek!). A tagok szólómunkákba kezdtek, Alvin visszavonult XV. sz-i házába és stúdiót épített, ahol Mylon Lefevre gospelénekes lemezét felügyelte. Churchill 1973-ban szólólemezt adott ki You and Me címmel. Szintén 1973-ban jelent meg a Ten Years After élő Lp, mely frankfurti, amszterdami,rotterdami, párizsi felvételek anyagát tartalmazta. 1974 tavaszán Alvin Lee a londoni Rainbow színházban saját kilenctagú együttesével lépett fel. Az esemény az Alvin Lee And Co In Flight c. lemezen lett megörökítve. A Ten Years After egy hónappal később teltháznak játszott a Rainbow-ban. Ez lett utolsó brit fellépésük mivel Alvin Lee világturnéra indult Alvin Lee And Co. néven. 1975 májusában bejelentették a Ten Years After megszűnését, Rick Lee saját együttest toborzott. Alig egy hónappal később azonban a Ten Yers After USA turnét tett, hogy eleget tegyen szerződéses kötelezettségeinek. 1977-ben Alvin létrehozta a Ten Years Latert Tom Compton dobosssal és Mick Hawksworth basszusgitárossal, kiadtak két lemezt (Rocket Fuel- 1978, Ride On-1979), de ezek nem értek fel Alvin Lee korábbi munkáinak színvonalával. Churchill menedzser lett a Chrysalis Musicnál, Leo Lyons pedig olyan együttesekkel dolgozott producerként, mint a Motörhead vagy az UFO. 1983-ban összeállt az eredeti tagság néhány koncertre, de ez nem keltett nagy feltűnést. A 80-as évek végén megint összeálltak, de most már lemez is született. Az About Time kisebb USA siker lett. Ezután néhány németországi fesztiválon szerepeltek. Alvin Lee ezek után főleg szólóban járta Európát, lemezei közül a Pure Blues és a Live in Vienna sikerült igencsak nívosra. Legutóbb In Tennessee címen készített lemezt. A Ten Years After őstagjai a huszonéves Joe Gooch személyében találták meg utódját, akivel 2004-ben vették fel a Now albumot. Ezt követte a 2008-as Evolution lemez.
Alvin Lee nemcsak kiváló gitáros, de jó rockhangja révén éppen úgy - jellemző színfoltja volt a Ten Years Afternek, mint egy-egy keverése a gitáron. Énekét az átmenet nélküli hangerőváltás jellemezte. A normál hangerejű ének hirtelen elhalkult, alig hallható suttogássá gyengült, majd amikor már a fül hozzászokott az elandalító hangerőhöz, akkor váltott át kiabálássá, és kordában tartott üvöltéssé - és ezután ki halhatta meg az újabb suttogást?! Az együttes rendszeres munkájának eredményeként újabb és újabb lemezeik készültek elés a siker is hozzájuk pártolt. Az 1968-as Undead meghozta számukra a világsikert és z I'm Going Home című szám felkerült a slágerlisták élvonalába. Graham Bill meghívására még ebben az évben New Yorkban léptek fel több alkalommal, Jimi Hendrix és Janis Joplin társaságában, fantasztikus örömzene koncerteket produkálva. Harmadik albumuk címéül Stonehengeet, Anglia ősrégi, titokzatos kőépitnényét választották, amely mind a mai napig ellenáll a szélnek, viharnak és az időnek. A címmel a maradandóságra legalább annyira utaltak, mint zenéjük titokzatosságára. 1969-ben az a megtiszteltetés érte őket, hogy azon kevés angol együttes között voltak, akiket meghívtak Woodstockba, az amerikai fesztiválnyarak utolsó, mára már legendás eseményére. A Ten Years After éppen este lépett fel, így a bizsergető rockzene mellett a látványelemek is érvényesülhettek. Előadásuk fénypontja az I'm Going Home előadása volt, amelyben Alvin Lee mind énekesi, mind gitárosi képességeit csillogtatta a csaknem 400.000-es tömeg előtt. Ebben a korszakban olyan TYA számok jelentek meg folyamatosan, melyek egy egész korosztályt tartottak lázban és váltak egyes csoportosulások himnuszává mint a: Whitout You, Posotive Vibrations, Love Like A Man, Religiuos, Hear Me Calling....A hatvanas években a TYA a hippik "béke - szeretet - szabadság" (peace - love- freedom) gondolatának egyik fő angliai hirdetője volt. De ahogy a hatvanas évek elmúltak és filozófiai, társadalmi mozgalmaik elhaltak, a közönség zenei ízlése is kezdett elsekélyesedni, a tartalom helyett az üres semmitmondó forma felé fordultak. Lezárult egy boldog, nagyszerű korszak. A Ten Years After kezdett visszaesni, s bár megjelenő korongjaik nagyszerű zenét tartalmaztak de a közönség egyre kevésbé akarta ezt a zenét meghallgatni. 1974-ben megszűnt a TYA, mert Alvin Lee úgy döntött, hogy nem folytatja (legalábbis így) tovább. Lee próbálkozott még szólóalbummal és új társakkal. Az első formációja az Alvin Lee Co. volt, ahol két egykori King Crimson zenésszel, Mel Collinsszal (szaxofon) és Ian Wallacesszel (dob) játszott. Első szólólemezén Mylon Leferre kísérte a "szabadság felé vezető úton". Még egy évig létezett az Alvin Lee Band, majd a régi nagy együttes nevének megváltoztatásából jött létre a Ten Years Later, ami tulajdonképpen ugyanazt jelentette. Ebben a zenekarban azonban csak hárman zenéltek. Ahogy teltek az évek, 1988-ban egyszer csak újra létrejött egy brit banda, amit ismét úgy hívtak: Ten Years After. A régi fiúk bizony öregebbek lettek, de még mindíg fiatalos zenét játszottak. Mivel nem hatottak öregurasan, a fiatalság is szivesen eljárt koncertjeikre. Hosszabb turnékat szerveztek melyen új albumukat az About Time -ot mutatták be. Kalandozásaik közben 1990-ben Budapestre is eljutottak. Diadalútjuk azóta is folytatódik, remélhetőleg még igen sokáig. 2000 óta Alvin Lee helyét Joe Gooch vette át, ami miatt sok TYA rajongó már nem tekinti autentikusnak a formációt. Ennek ellenére az új felállásban készült korongok igen népszerűek és kiváló krtitkákat kaptak.
Nagylemezek:
Ten Years After (1967)
Undead (1968)
Stonedhenge (1969)
Ssshh (1969)
Cricklewood Queen (1970)
Space In Time (1971)
Rock&Roll Music To The World (1972)
Recorded Live (1973)
Positive Vibrations (1974)
Goin' Home (1975)
The Classic Performances (1976)
See For Miles (1987)
About Time (1989)
Essential (1991)
1994 (1995)
Pure Blues (1995)
Pump Iron (1998)
Live In Wienna (1999)
Solid Rock (2000)
Now (2004)
Roadworks (2005)
Forrás:Wikipédia,
Mike Clifford: New Illustrated Rock Handbook,
literatura.hu
2011. június 30., csütörtök
2011. június 28., kedd
Cream
A Cream az 1960-as évek egyik legfontosabb brit rockegyüttese volt, melyben Ginger Baker dobos, Jack Bruce basszusgitáros és Eric Clapton gitáros játszott. A szakirodalom az első power triónak és supergroupnak tartja az együttest. A Cream hangzását a blues, a popzene és a pszichedelikus rock sajátos ötvözése jellemezte. Az együttes zenéje Clapton bluesos gitározására, Bruce erőteljes énekhangjára és dinamikus basszusjátékára, valamint Baker dzsesszes dobolására épült. Világszerte több, mint 35 millió albumot adtak el. 1968-as Wheels of Fire című albumuk a világon elsőként kapott platinalemez minősítést.
A Cream dalai között voltak régi bluesok feldolgozásai (például a Crossroads és a Spoonful), modern bluesdalok (Born Under a Bad Sign) és más, egyedi hangzású szerzemények (Strange Brew, Tales of Brave Ulysses, Toad). A Cream legnagyobb slágerei az I Feel Free, a Sunshine of Your Love, a White Room, a Crossroads és a Badge című dalok voltak.
A Jimi Hendrix Experience-szel együtt a Cream komoly hatást gyakorolt az 1960-as évek könnyűzenéjére: kemény hangzása és a három zenész technikai tudása olyan együttesekre gyakorolt hatást, mint a Led Zeppelin, a Deep Purple és a The Jeff Beck Group. Az együttes koncertjei hatással voltak a progresszív rock fejlődésére és a jam bandekre is, például a The Allman Brothers Bandre, a Rushra, a Grateful Deadre és a Phishre, de olyan heavy metalt játszó együttesekre is, mint a Black Sabbath. Bár a Cream stúdiófelvételei kiállták az idő próbáját, az együttesnek mégis inkább élő fellépései bizonyultak úttörő jellegűnek. A jammelést a korábbinál magasabb színvonalon művelték, gyakran 20 percig is játszottak megszakítás nélkül.
A megalakulás (1966)
A Cream először 1966. július 17-én adott koncertet. Eric Clapton azelőtt már két sikeres együttesben, a The Yardbirdsben és a John Mayall & the Bluesbreakersben is játszott, országos hírnevet szerezve. Virtuóz és nyers stílusa nyomán az islingtoni metróállomás falára valaki a „Clapton az Isten” (Clapton is God) graffitit írta fel. Ám Clapton túl szigorúnak tartotta Mayallt, ezért új együttest akart alapítani.
A gitáros 1966-ban találkozott Bakerrel, aki akkor a Graham Bond Organization vezetője volt. Valamikor Jack Bruce is tagja volt az együttesnek, baszusgitáron, szájharmonikán és zongorán játszott. Baker ugyancsak szűknek érezte a GBO kereteit, elege volt Bond kábítószerfüggőségéből és labilis idegállapotából. Clapton így emlékezett vissza: „Mindig is kedveltem Gingert. Egyszer eljött megnézni egy fellépésemet John Mayallal. A buli után a saját Roverével vitt vissza Londonba. Nagyon tetszett az autója és ahogy vezetett. Azt mondta, hogy új együttest akar alapítani, és én is pont azon gondolkodtam.” Mindketten lenyűgözőnek találták egymás stílusát, ezért Baker felajánlotta Claptonnak, hogy csatlakozzon új, még név nélküli formációjához. Clapton azonnal igent mondott, csak azt a feltételt kötötte ki, hogy Jack Bruce legyen az együttes basszusgitárosa.
Clapton akkor ismerte meg Bruce-t, amikor az 1966 márciusában egy ideig a Bluesbreakers tagja volt. Ebben az időben az egyszeri lemezfelvételre alakult Powerhouse nevű supergroupban is együtt zenéltek. Énekesi és zenészi tehetsége miatt Clapton állandó munkakapcsolatot akart kialakítani Bruce-szal.
Clapton azonban nem tudott Baker és Bruce korábbi összetűzéseiről a GBO-ban. Bár kitűnő dzsessz-zenészek voltak és tisztelték egymás tehetségét, az együttes túl szűknek bizonyult kettejük számára. Viharos kapcsolatukhoz hozzátartozott a színpadi verekedés és egymás hangszereinek tönkretétele. Miután Baker kirúgta Bruce-t, az továbbra is eljárt a GBO koncertjeire – egészen addig, amíg Baker meg nem fenyegette, hogy leszúrja.
Ennek ellenére sikerült rendezni kapcsolatukat az új együttes érdekében, amit Baker olyannak képzelt el, ahol minden tag részt vesz a zeneszerzésben és a szövegírásban. Az együttes neve Cream lett, mivel Baker, Bruce és Clapton már akkor a brit dzsessz és blues „krémjének” számított. Mielőtt a Cream mellett döntöttek volna, az egyik lehetséges név a Sweet 'n' Sour Rock 'n' Roll (Édes-Savanyú Rock 'n' Roll) volt. Hármójuk közül Angliában Clapton volt a leghíresebb, de Amerikában sem volt ismeretlen. Még azelőtt otthagyta a Yardbirdsöt, hogy a For Your Love című dal bekerült az amerikai Top 10-be (a dalban Clapton gitározott).
Nem sokkal megalakulása után a Cream meghívást kapott az 1966 júliusában megrendezett Windsori Jazz & Blues Fesztiválra. Mivel kevés saját szerzeményük volt, ismert bluesdalok feldolgozásait játszották, megnyerve a közönség és a kritikusok bizalmát. Októberben egy ismeretlen fiatal amerikai gitáros, Jimi Hendrix volt egyik koncertjük vendége. Hendrix megszállott Clapton-rajongó volt, és mindenáron szeretett volna vele játszani. Hendrixet menedzsere, az Animals korábbi basszusgitárosa, Chas Chandler mutatta be az együttesnek.
Ebben az időben döntöttek amellett, hogy Bruce legyen a Cream énekese. Clapton szégyenlős volt énekhangja miatt, leginkább csak vokálozott Bruce mellett, bár idővel több dalt egyedül énekelt (ilyen a Four Until Late, a Strange Brew, a Crossroads és a Badge).
Fresh Cream (1966)
1966. december 9-én jelent meg az együttes bemutatkozó albuma, a Fresh Cream (UK #6, US #39). Az album fele olyan klasszikus bluesok feldolgozásából állt, mint amilyen a Spoonful (Willie Dixon), a Cat's Squirrel, a Four Until Late (Robert Johnson), a Rollin' and Tumblin' (Muddy Waters) és az I'm So Glad (Skip James). A többi dal (társ)szerzője Bruce vagy Baker volt. Az album brit és amerikai kiadása nem egyezett meg: a brit kiadáson rajta volt a Spoonful, viszont az I Feel Free-t lehagyták róla, mert azt kislemezen már korábban kiadták. Az amerikai kiadáson a helyzet pont a fordított volt, a Spoonful helyett az I Feel Free-t tették fel az albumra. Az albumot Baker Toad című szerzeménye zárja, ami az egyik legkorábbi dobszóló a rockzene történetében. A Fresh Cream 2003-ban a Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb albumának listáján a 101. helyre került.
Az ebből az időszakból származó kalózfelvételek arról tanúskodnak, hogy a Cream ekkor még nem fejlesztette ki egyedülálló, improvizatív stílusát. Az együttes még sokkal „feszesebben” játszott, több dalt adott elő, melyek viszonylag rövidek voltak, hosszuk alig haladta meg az öt percet. Szűk két hónappal később azonban a koncerteken játszott dalok listája lerövidült, a dalok pedig sokkal hosszabbak lettek.
Disraeli Gears (1967)
A Cream először 1967 márciusában utazott az Amerikai Egyesült Államokba, hogy kilenc előadást adjon a New York-i RKO Theaterben. Legközelebb második albumuk, a Disraeli Gears (UK #5, US #4) felvételére tértek vissza 1967. május 11–15. között. A munka az Atlantic Studiosban zajlott, Tom Dowd hangmérnök és Felix Pappalardi producer segítségével. Az 1967 novemberében megjelent Disraeli Gearst a Cream meghatározó albumának tartják, mert sikeresen ötvözte a brit pszichedelikus rockot az amerikai blueszal. Ez volt az együttes első albuma, melyen a tagok saját szerzeményei voltak többségben – a tizenegy dal közül csak három volt feldolgozás. A Strange Brew és a Tales of Brave Ulysses mellett ezen hallható a Sunshine of Your Love, a Cream legismertebb dala is.
Bár az album az együttes egyik legjobb munkája, a koncerteken mégis kevés dalt játszottak róla. A Sunshine of Your Love és a Tales of Brave Ulysses a koncertek állandó darabja volt, de a többi, popos hangzású dal helyett 1967 közepétől a hosszabb, bluesos jameket részesítették előnyben. Jack Bruce azt mondta, hogy gyakran muszáj volt akár 20 percig is jammelniük, különben a közönség visszakérte volna a jegyek árát. Ezeket a jameket leginkább a Spoonful, az N.S.U. és a Sweet Wine című dalokba iktatták be, a Sunshine of Your Love, a Tales of Brave Ulysses és a Crossroads hossza azonban sosem érte el a 10 percet.
A Disraeli Gears említett két dalán kívül csak a We’re Going Wrong szerepelt többször is a koncerteken. A 2005-ös újraegyesülési koncerten is csak három dal, a Sunshine of Your Love, a We’re Going Wrong és az Outside Woman Blues hangzott el az albumról. Az album 2003-ban a Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb albumának listáján a 112. helyre került.
Wheels of Fire (1968)
1968-ban jelent meg a Cream harmadik albuma, a dupla Wheels of Fire (UK #3, US #1), mely az amerikai listák élére került. Az albumon az együttes kissé eltávolodott a bluesos gyökerektől egy félig-meddig progresszív hangzás irányába, amit különleges ütemek és nagyzenekari hangszerek használata jellemzett. Ennek ellenére a koncertek egyik kedvelt bluesát, a Sitting on Top of the Worldöt is felvették az albumra. A Wheels of Fire nyitódala, a White Room a Sunshine of Your Love mellett az együttes másik nagy slágere lett, ami ma is gyakran hallható a rádióban. A Politician című dalt akkor írták, amikor a BBC-nél arra vártak, hogy egy tévéműsorban léphessenek fel. Clapton egy interjúban azt állította, hogy Albert King Born Under a Bad Sign című dalát Kinggel közös kiadójuk kérésére vették fel.
A második albumon négy koncertfelvétel szerepel, melyek közül hármat a Winterland Ballroomban, egyet pedig a The Fillmore-ban vettek fel. Eric Clapton gitárszólója a Crossroads című dalban több szavazáson került minden idők 20 legjobb gitárszólója közé. Az együttes hivatalosan megjelent felvételei közül a Spoonful ezen változata a leghosszabb, majdnem 17 perces. Az albumot záró Toad sokak szerint az egyik legjobb élő dobszóló a rock történetében.
Az album felvételei – többszöri megszakítással – 1967 júliusától 1968 júniusáig tartottak. 1968 közepére a három zenésznek elege lett az együttesből, saját karrierjükre akartak koncentrálni. 2006-ban Baker így nyilatkozott a Music Mart magazinnak: „Ahhoz a ponthoz értünk, amikor Eric azt mondta nekem: 'Elegem van ebből', és én is ugyanúgy éreztem. Nem bírtam tovább. A Cream utolsó éve haldoklás volt. A hallásom maradandóan károsodott, a koncertek hangereje miatt még ma sem hallok rendesen. Pedig a dolog nem úgy kezdődött. 1966-ban minden óriási volt. Valóban gyönyörű zenei élményt jelentett, de a dolgok egyre inkább elhülyültek.” A folyamatos turnézás Bruce és Baker egyébként sem felhőtlen viszonyát is próbára tette, az állandó „békefenntartó” szerepe Claptonra hárult.
Ugyancsak 1968-ban jelent meg Bob Dylan korábbi kísérőzenekara, a The Band bemutatkozó albuma, a Music from Big Pink. Az együttes letisztult, egyszerű hangzása lenyűgözte Claptont, emellett frissítőleg hatott 1967 füstölős-pszichedelikus atmoszférájához képest. Clapton azért is akart váltani, mert Jon Landau a Rolling Stone magazinban „a bluesklisék mesteré”-nek nevezte.
A Cream búcsúturnéján szinte már csak a Wheels of Fire dalai hangzottak el, például a White Room, a Politician, a Crossroads, a Spoonful, a Deserted Cities of the Heart és a Passing the Time (a Toad helyett). A Passing the Time és a Deserted Cities of the Heart helyett viszont hamarosan a Toad és a Sitting on Top of the World került a koncertek műsorába.
Goodbye (1968-1969)
A Cream amerikai „búcsúturnéja” 1968. október 4-étől november 4-éig tartott, melynek során 19 helyszínen 22 koncertet adtak. Az együttes utolsó amerikai fellépése a providence-i Rhode Island Auditoriumban volt. A zenészeket sikerült meggyőzni egy utolsó album felvételéről. A Goodbye (UK #1, US #2) azonban már csak 1969-ben, az együttes feloszlása után jelent meg. Eleinte a Wheels of Fire-höz hasonló dupla albumot terveztek stúdió- és koncertfelvételekkel, végül azonban csak egy szimpla album kiadása mellett döntöttek. Első oldalán három, a Los Angeles-i Forumban, 1968. október 19-én felvett dal szerepelt, második oldalán pedig egy-egy új dal az együttes tagjaitól. Ezek közül Clapton Badge című dala a leghíresebb, amit George Harrisonnal, a Beatles gitárosával írt (a felvételen Harrison ritmusgitáron is játszott).
1968. november 26-án a Cream két búcsúkoncertet adott a londoni Royal Albert Hallban. A fellépéseket a BBC egy tervezett dokumentumfilmhez fel is vette, a film pedig Cream’s Farewell Concert címmel jelent meg. Mindkét előadás teltházas volt és nagyobb közönséget vonzott, mint bármely más korábbi Cream-koncert; az együttes teljesítményét viszont sokan átlagon alulinak tartották. Baker így emlékezett a koncertekre: „Nem volt jó buli… A Cream jobb volt annál… Tudtuk, hogy vége volt. Tudtuk, hogy csak be kellett fejeznünk.” A Cream koncertjei egyébként is rosszabbak lettek. A Cream: Classic Artists című dokumentumfilmben Baker is egyetértett azzal, hogy az együttes egyre rosszabbul játszott.
A Cream előzenekara a Taste (Rory Gallagherrel) és az újonnan alakult Yes volt.
Forrás:Wikipédia
A Cream dalai között voltak régi bluesok feldolgozásai (például a Crossroads és a Spoonful), modern bluesdalok (Born Under a Bad Sign) és más, egyedi hangzású szerzemények (Strange Brew, Tales of Brave Ulysses, Toad). A Cream legnagyobb slágerei az I Feel Free, a Sunshine of Your Love, a White Room, a Crossroads és a Badge című dalok voltak.
A Jimi Hendrix Experience-szel együtt a Cream komoly hatást gyakorolt az 1960-as évek könnyűzenéjére: kemény hangzása és a három zenész technikai tudása olyan együttesekre gyakorolt hatást, mint a Led Zeppelin, a Deep Purple és a The Jeff Beck Group. Az együttes koncertjei hatással voltak a progresszív rock fejlődésére és a jam bandekre is, például a The Allman Brothers Bandre, a Rushra, a Grateful Deadre és a Phishre, de olyan heavy metalt játszó együttesekre is, mint a Black Sabbath. Bár a Cream stúdiófelvételei kiállták az idő próbáját, az együttesnek mégis inkább élő fellépései bizonyultak úttörő jellegűnek. A jammelést a korábbinál magasabb színvonalon művelték, gyakran 20 percig is játszottak megszakítás nélkül.
A megalakulás (1966)
A Cream először 1966. július 17-én adott koncertet. Eric Clapton azelőtt már két sikeres együttesben, a The Yardbirdsben és a John Mayall & the Bluesbreakersben is játszott, országos hírnevet szerezve. Virtuóz és nyers stílusa nyomán az islingtoni metróállomás falára valaki a „Clapton az Isten” (Clapton is God) graffitit írta fel. Ám Clapton túl szigorúnak tartotta Mayallt, ezért új együttest akart alapítani.
A gitáros 1966-ban találkozott Bakerrel, aki akkor a Graham Bond Organization vezetője volt. Valamikor Jack Bruce is tagja volt az együttesnek, baszusgitáron, szájharmonikán és zongorán játszott. Baker ugyancsak szűknek érezte a GBO kereteit, elege volt Bond kábítószerfüggőségéből és labilis idegállapotából. Clapton így emlékezett vissza: „Mindig is kedveltem Gingert. Egyszer eljött megnézni egy fellépésemet John Mayallal. A buli után a saját Roverével vitt vissza Londonba. Nagyon tetszett az autója és ahogy vezetett. Azt mondta, hogy új együttest akar alapítani, és én is pont azon gondolkodtam.” Mindketten lenyűgözőnek találták egymás stílusát, ezért Baker felajánlotta Claptonnak, hogy csatlakozzon új, még név nélküli formációjához. Clapton azonnal igent mondott, csak azt a feltételt kötötte ki, hogy Jack Bruce legyen az együttes basszusgitárosa.
Clapton akkor ismerte meg Bruce-t, amikor az 1966 márciusában egy ideig a Bluesbreakers tagja volt. Ebben az időben az egyszeri lemezfelvételre alakult Powerhouse nevű supergroupban is együtt zenéltek. Énekesi és zenészi tehetsége miatt Clapton állandó munkakapcsolatot akart kialakítani Bruce-szal.
Clapton azonban nem tudott Baker és Bruce korábbi összetűzéseiről a GBO-ban. Bár kitűnő dzsessz-zenészek voltak és tisztelték egymás tehetségét, az együttes túl szűknek bizonyult kettejük számára. Viharos kapcsolatukhoz hozzátartozott a színpadi verekedés és egymás hangszereinek tönkretétele. Miután Baker kirúgta Bruce-t, az továbbra is eljárt a GBO koncertjeire – egészen addig, amíg Baker meg nem fenyegette, hogy leszúrja.
Ennek ellenére sikerült rendezni kapcsolatukat az új együttes érdekében, amit Baker olyannak képzelt el, ahol minden tag részt vesz a zeneszerzésben és a szövegírásban. Az együttes neve Cream lett, mivel Baker, Bruce és Clapton már akkor a brit dzsessz és blues „krémjének” számított. Mielőtt a Cream mellett döntöttek volna, az egyik lehetséges név a Sweet 'n' Sour Rock 'n' Roll (Édes-Savanyú Rock 'n' Roll) volt. Hármójuk közül Angliában Clapton volt a leghíresebb, de Amerikában sem volt ismeretlen. Még azelőtt otthagyta a Yardbirdsöt, hogy a For Your Love című dal bekerült az amerikai Top 10-be (a dalban Clapton gitározott).
Nem sokkal megalakulása után a Cream meghívást kapott az 1966 júliusában megrendezett Windsori Jazz & Blues Fesztiválra. Mivel kevés saját szerzeményük volt, ismert bluesdalok feldolgozásait játszották, megnyerve a közönség és a kritikusok bizalmát. Októberben egy ismeretlen fiatal amerikai gitáros, Jimi Hendrix volt egyik koncertjük vendége. Hendrix megszállott Clapton-rajongó volt, és mindenáron szeretett volna vele játszani. Hendrixet menedzsere, az Animals korábbi basszusgitárosa, Chas Chandler mutatta be az együttesnek.
Ebben az időben döntöttek amellett, hogy Bruce legyen a Cream énekese. Clapton szégyenlős volt énekhangja miatt, leginkább csak vokálozott Bruce mellett, bár idővel több dalt egyedül énekelt (ilyen a Four Until Late, a Strange Brew, a Crossroads és a Badge).
Fresh Cream (1966)
1966. december 9-én jelent meg az együttes bemutatkozó albuma, a Fresh Cream (UK #6, US #39). Az album fele olyan klasszikus bluesok feldolgozásából állt, mint amilyen a Spoonful (Willie Dixon), a Cat's Squirrel, a Four Until Late (Robert Johnson), a Rollin' and Tumblin' (Muddy Waters) és az I'm So Glad (Skip James). A többi dal (társ)szerzője Bruce vagy Baker volt. Az album brit és amerikai kiadása nem egyezett meg: a brit kiadáson rajta volt a Spoonful, viszont az I Feel Free-t lehagyták róla, mert azt kislemezen már korábban kiadták. Az amerikai kiadáson a helyzet pont a fordított volt, a Spoonful helyett az I Feel Free-t tették fel az albumra. Az albumot Baker Toad című szerzeménye zárja, ami az egyik legkorábbi dobszóló a rockzene történetében. A Fresh Cream 2003-ban a Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb albumának listáján a 101. helyre került.
Az ebből az időszakból származó kalózfelvételek arról tanúskodnak, hogy a Cream ekkor még nem fejlesztette ki egyedülálló, improvizatív stílusát. Az együttes még sokkal „feszesebben” játszott, több dalt adott elő, melyek viszonylag rövidek voltak, hosszuk alig haladta meg az öt percet. Szűk két hónappal később azonban a koncerteken játszott dalok listája lerövidült, a dalok pedig sokkal hosszabbak lettek.
Disraeli Gears (1967)
A Cream először 1967 márciusában utazott az Amerikai Egyesült Államokba, hogy kilenc előadást adjon a New York-i RKO Theaterben. Legközelebb második albumuk, a Disraeli Gears (UK #5, US #4) felvételére tértek vissza 1967. május 11–15. között. A munka az Atlantic Studiosban zajlott, Tom Dowd hangmérnök és Felix Pappalardi producer segítségével. Az 1967 novemberében megjelent Disraeli Gearst a Cream meghatározó albumának tartják, mert sikeresen ötvözte a brit pszichedelikus rockot az amerikai blueszal. Ez volt az együttes első albuma, melyen a tagok saját szerzeményei voltak többségben – a tizenegy dal közül csak három volt feldolgozás. A Strange Brew és a Tales of Brave Ulysses mellett ezen hallható a Sunshine of Your Love, a Cream legismertebb dala is.
Bár az album az együttes egyik legjobb munkája, a koncerteken mégis kevés dalt játszottak róla. A Sunshine of Your Love és a Tales of Brave Ulysses a koncertek állandó darabja volt, de a többi, popos hangzású dal helyett 1967 közepétől a hosszabb, bluesos jameket részesítették előnyben. Jack Bruce azt mondta, hogy gyakran muszáj volt akár 20 percig is jammelniük, különben a közönség visszakérte volna a jegyek árát. Ezeket a jameket leginkább a Spoonful, az N.S.U. és a Sweet Wine című dalokba iktatták be, a Sunshine of Your Love, a Tales of Brave Ulysses és a Crossroads hossza azonban sosem érte el a 10 percet.
A Disraeli Gears említett két dalán kívül csak a We’re Going Wrong szerepelt többször is a koncerteken. A 2005-ös újraegyesülési koncerten is csak három dal, a Sunshine of Your Love, a We’re Going Wrong és az Outside Woman Blues hangzott el az albumról. Az album 2003-ban a Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb albumának listáján a 112. helyre került.
Wheels of Fire (1968)
1968-ban jelent meg a Cream harmadik albuma, a dupla Wheels of Fire (UK #3, US #1), mely az amerikai listák élére került. Az albumon az együttes kissé eltávolodott a bluesos gyökerektől egy félig-meddig progresszív hangzás irányába, amit különleges ütemek és nagyzenekari hangszerek használata jellemzett. Ennek ellenére a koncertek egyik kedvelt bluesát, a Sitting on Top of the Worldöt is felvették az albumra. A Wheels of Fire nyitódala, a White Room a Sunshine of Your Love mellett az együttes másik nagy slágere lett, ami ma is gyakran hallható a rádióban. A Politician című dalt akkor írták, amikor a BBC-nél arra vártak, hogy egy tévéműsorban léphessenek fel. Clapton egy interjúban azt állította, hogy Albert King Born Under a Bad Sign című dalát Kinggel közös kiadójuk kérésére vették fel.
A második albumon négy koncertfelvétel szerepel, melyek közül hármat a Winterland Ballroomban, egyet pedig a The Fillmore-ban vettek fel. Eric Clapton gitárszólója a Crossroads című dalban több szavazáson került minden idők 20 legjobb gitárszólója közé. Az együttes hivatalosan megjelent felvételei közül a Spoonful ezen változata a leghosszabb, majdnem 17 perces. Az albumot záró Toad sokak szerint az egyik legjobb élő dobszóló a rock történetében.
Az album felvételei – többszöri megszakítással – 1967 júliusától 1968 júniusáig tartottak. 1968 közepére a három zenésznek elege lett az együttesből, saját karrierjükre akartak koncentrálni. 2006-ban Baker így nyilatkozott a Music Mart magazinnak: „Ahhoz a ponthoz értünk, amikor Eric azt mondta nekem: 'Elegem van ebből', és én is ugyanúgy éreztem. Nem bírtam tovább. A Cream utolsó éve haldoklás volt. A hallásom maradandóan károsodott, a koncertek hangereje miatt még ma sem hallok rendesen. Pedig a dolog nem úgy kezdődött. 1966-ban minden óriási volt. Valóban gyönyörű zenei élményt jelentett, de a dolgok egyre inkább elhülyültek.” A folyamatos turnézás Bruce és Baker egyébként sem felhőtlen viszonyát is próbára tette, az állandó „békefenntartó” szerepe Claptonra hárult.
Ugyancsak 1968-ban jelent meg Bob Dylan korábbi kísérőzenekara, a The Band bemutatkozó albuma, a Music from Big Pink. Az együttes letisztult, egyszerű hangzása lenyűgözte Claptont, emellett frissítőleg hatott 1967 füstölős-pszichedelikus atmoszférájához képest. Clapton azért is akart váltani, mert Jon Landau a Rolling Stone magazinban „a bluesklisék mesteré”-nek nevezte.
A Cream búcsúturnéján szinte már csak a Wheels of Fire dalai hangzottak el, például a White Room, a Politician, a Crossroads, a Spoonful, a Deserted Cities of the Heart és a Passing the Time (a Toad helyett). A Passing the Time és a Deserted Cities of the Heart helyett viszont hamarosan a Toad és a Sitting on Top of the World került a koncertek műsorába.
Goodbye (1968-1969)
A Cream amerikai „búcsúturnéja” 1968. október 4-étől november 4-éig tartott, melynek során 19 helyszínen 22 koncertet adtak. Az együttes utolsó amerikai fellépése a providence-i Rhode Island Auditoriumban volt. A zenészeket sikerült meggyőzni egy utolsó album felvételéről. A Goodbye (UK #1, US #2) azonban már csak 1969-ben, az együttes feloszlása után jelent meg. Eleinte a Wheels of Fire-höz hasonló dupla albumot terveztek stúdió- és koncertfelvételekkel, végül azonban csak egy szimpla album kiadása mellett döntöttek. Első oldalán három, a Los Angeles-i Forumban, 1968. október 19-én felvett dal szerepelt, második oldalán pedig egy-egy új dal az együttes tagjaitól. Ezek közül Clapton Badge című dala a leghíresebb, amit George Harrisonnal, a Beatles gitárosával írt (a felvételen Harrison ritmusgitáron is játszott).
1968. november 26-án a Cream két búcsúkoncertet adott a londoni Royal Albert Hallban. A fellépéseket a BBC egy tervezett dokumentumfilmhez fel is vette, a film pedig Cream’s Farewell Concert címmel jelent meg. Mindkét előadás teltházas volt és nagyobb közönséget vonzott, mint bármely más korábbi Cream-koncert; az együttes teljesítményét viszont sokan átlagon alulinak tartották. Baker így emlékezett a koncertekre: „Nem volt jó buli… A Cream jobb volt annál… Tudtuk, hogy vége volt. Tudtuk, hogy csak be kellett fejeznünk.” A Cream koncertjei egyébként is rosszabbak lettek. A Cream: Classic Artists című dokumentumfilmben Baker is egyetértett azzal, hogy az együttes egyre rosszabbul játszott.
A Cream előzenekara a Taste (Rory Gallagherrel) és az újonnan alakult Yes volt.
Forrás:Wikipédia
2011. június 17., péntek
Jimi Hendrix
James Marshall „Jimi” Hendrix (Seattle, Washington, USA, 1942. november 27. – London, Egyesült Királyság, 1970. szeptember 18.) amerikai gitáros, énekes, zeneszerző. Mind a mai napig valóságos kulturális ikonnak számít. Rajongók és kritikusok egyaránt elismerik kivételes tehetségét, sokak szerint Jimi Hendrix a valaha élt legjobb és legnagyobb hatású rockgitáros. 1967-ben tett szert világhírnévre, amikor zenekarával, a The Jimi Hendrix Experience-szel a montereyi popfesztiválon első amerikai koncertjét adta. 1969. augusztus 18-án az ő fellépésével zárult a woodstocki fesztivál. Tragikus hirtelenséggel, 1970. szeptember 18-án, londoni lakásán hunyt el – 27 éves volt.
Zenélni leginkább egyedül tanult, balkezes létére egy jobbkezes Fender Stratocasteren játszott, amit fordítva húrozott fel, hogy jó legyen neki, de ezen kívül voltak más gitárjai is, párszor fellépett Gibson Flying-V -jével [Isle Of Wight- Red House], valamint egy fehér Gibson SG-vel [Dick Cavett show]. Rockgitárosként igyekezett kihasználni a feedback nyújtotta minden lehetőséget. A zenei stílusok közül leginkább a blues és annak korai mesterei: B. B. King, Albert King, Buddy Guy, T-Bone Walker és Muddy Waters gyakoroltak rá hatást. Sokat tanult az R&B- és soul-gitárosoktól is, mint például Curtis Mayfield vagy Cornell Dupree. Hendrix játéka dzsesszes elemeket is tartalmazott, gyakran Rahsaan Roland Kirköt nevezte meg kedvenc zenészének. Másik fő ihletforrása Little Richard volt, akinek kísérőzenekarában is játszott egy rövid ideig.
Zenéjében megpróbálta közel hozni a „földhöz” az „űrt”: a „föld” egy bluesos, dzsesszes vagy funkos alapritmus, az „űr” pedig az improvizációk során hallható pszichedelikus hangzás (leginkább magas, visító hangok, kiváló példa ezekre a „Voodoo Child (Slight Return)” című dal). Zenei producerként a stúdiót olyan helyszínnek tekintette, ahol kibontakoztathatja zenei elképzeléseit. Az elsők között volt, aki a sztereó hangzással és a fáziseltolódással kísérletezett. Emellett elismert dalszerző is volt, akinek szerzeményeit számtalan zenész feldolgozta.
1992-ben a Rock and Roll Hall of Fame, 2005-ben pedig a UK Music Hall of Fame is tagjai közé választotta Hendrixet. A hollywoodi Hírességek sétányán (6627 Hollywood Blvd.) 1994-ben kapott csillagot. 2006-ban első albumát, az Are You Experienced?-et az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Felvételi Jegyzékébe (National Recording Registry) választották. 2003-ban a Rolling Stone című zenei szaklap Minden idők 100 legjobb gitárosának listáján Hendrixet az első helyre választotta.
Johnny Allen Hendrix néven született a Washington állambeli Seattle-ben; apja Al Hendrix, anyja Lucille Jeter Hendrix volt. Kiskorában csak Busternek becézték. Hároméves volt, amikor apja hazatért a második világháborúból és a gyerek nevét James Marshall Hendrixre változtatta. Iskoláskorában és fiatal felnőttként Jimmynek vagy Jamesnek szólították. Korai fellépésein a Jimmy James művésznevet használta. A Jimi nevet csak 1966 végén kezdte használni, bár a legtöbb írás mindig így hivatkozik rá az egyszerűség kedvéért.
Jimi Hendrix néger, fehér és cseroki indián felmenőkkel rendelkezett.
Apai ágon mindkét nagyszülője vaudeville zenész volt Vancouverben, ahol Al Hendrix született. Jimi apai nagyanyja Nora Rose Moore, egy cseroki indián és egy mulatt nő lánya volt. Jimi nagyon közel állt hozzá, aki arra nevelte, hogy büszke legyen indián őseire. Ez a hatás Hendrix későbbi zenéjében is megmutatkozik. Apai nagyapja egy felszabadított rabszolga és fehér gazdájának mulatt fia volt. Négy gyermekük közül Al Hendrix (1920–2002) volt a legfiatalabb.
Jimi anyai nagyapja, Preston Jeter ugyancsak egy fekete rabszolga és fehér gazdájának mulatt fia volt. A századfordulón a virginiai Richmondban élt, de miután szemtanúja volt egy lincselésnek, Seattle-be menekült. 1915-ben feleségül vett egy Clarice Lawson nevű nőt, aki cseroki és rabszolga felmenőkkel rendelkezett, és feleannyi idős volt, mint ő. Nyolc gyermekük közül Lucille Jeter volt a legfiatalabb.
Lucille-t és Alt egy közös barátjuk mutatta be egymásnak, majd járni kezdtek. Azon a héten, amikor Lucille megtudta, hogy terhes Jimivel, Al megkapta katonai behívóját, majd három nappal az esküvő után bevonult a seregbe. Al csak három év múlva találkozott fiával. Ezalatt Lucille komoly magánéleti és anyagi problémákkal küzdött: apja, Preston néhány hónappal Jimi születése után halt meg; több, mint két év telt el, míg Al katonai fizetése eljutott hozzájuk; és Jeterék háza leégett, ráadásul nem volt biztosítva. Amikor Al hazatért, Jimi a kaliforniai Berkeleyben élt a Jeter család barátainál, akikkel egy templomba jártak. Gondviselője felajánlotta, hogy tovább neveli, de néhány vitát követően Al visszavitte Seattle-be. A gyerek nevét Johnny Allenről James Marshallra változtatta, mert úgy gondolta, hogy ez John Page-re, Lucille szeretőjére utal. De Al nem vált el Lucille-tól.
A következő években Hendrixéknek négy gyermeke született: Leon 1948 januárjában; Joseph komoly születési rendellenességekkel; Kathy tizenhat héttel korábban a vártnál és vakon; Pamela szintén betegen született. Jimi mind a négy testvére nevelőotthonokba került. Lucille és Al lemondott Kathyről és Pameláról, és később Josephről is. Jimi és Leon néha meglátogatta a közelben lakó Pamelát, néha Joe-val is találkoztak. 1951 decemberében Lucille elhagyta Alt és elváltak, a két fiút pedig Alnek ítélték. Három évvel később a szociális munkások Leont hanyag nevelésre hivatkozva nevelőotthonba küldték. Jimit csak azért hagyták Alnél, mert már nem igényelt annyi figyelmet, mint egy hatéves gyerek. Szerencsére Leont csak egy néhány háztömbnyire lévő otthonba vitték, így Jimi rendszeresen meglátogatta és lényegében együtt nőttek fel.
1957 végén Lucille túlzott italozása és mulatozása komoly egészségi problémákat okozott. Kétszer vitték kórházba májzsugorodás miatt. 1958-ban, rövid udvarlás után összeházasodott egy nyugdíjas dokkmunkással, William Mitchellel, aki harminc évvel volt idősebb nála. Néhány hét múlva újra kórházba került, akkor hepatitisszel. 1958. február 1-jén, egy bár mögötti sikátorban a Yesler Streeten eszméletlenül találtak rá. Az orvosok más betegekkel foglalkoztak, így alig kapott valami ellátást. Végül leszakadt lépe miatt halt meg, amit inkább egy sérülés okozhatott, mint májproblémák. Halálának valódi okát sosem vizsgálták.
1966 végén Al összeházasodott Ayako June Fujitával és örökbe fogadta a nő előző házasságából született lányát, Janie-t, akit ezután Janie Hendrixnek hívtak.
Jimi félénk, érzékeny, zavart gyerek volt, mélyen érintette, hogy családja szegény volt és elhanyagolták. Kortársaihoz – például John Lennonhoz vagy Paul McCartneyhoz – hasonlóan nagy hatást gyakoroltak rá a szomorú családi események: kilencéves volt, amikor szülei elváltak, tizenhat, amikor anyja meghalt. Gyerekkorában – a legtöbb afroamerikai gyerektől eltérően – különböző etnikumú gyerekek között élt. Az 1950-es években a legtöbb amerikai nagyváros belső területei erősen szegregáltak voltak, de a seattle-i Central District kivételt képezett. A kerületben kaukázusi, afroamerikai, spanyol és ázsiai származásúak, valamint őslakos indiánok is éltek.
Hendrix imádta Elvist és Little Richardot; a jobbra látható rajz 1957-ben, két hónappal Elvis 1957. szeptember 1-jei koncertje után készült. Little Richarddal pedig kezet is foghatott, amikor a híres zenész a Central Districtben járt. Korán megismerkedett a blueszal: apjával az általuk bérelt szobában állandóan Muddy Waters és Lightnin’ Hopkins lemezeit hallgatta. Mély benyomást tett rá az 1954-es Johnny Guitar című western, melynek főhőse fegyver helyett csak egy gitárt hordott magával.
Tizennégy éves kora körül Jimi megszerezte első gitárját, egy ütött-kopott, egyhúros akusztikus gitárt, amit egy másik fiú dobott el. A film hőséhez hasonlóan büszkén vetette át hátán új hangszerét, az egy húrból pedig megpróbálta a lehető legtöbb hangot kicsalni. Abban a tanévben csak zenéből bukott meg. Első elektromos gitárját, egy fehér Supro Ozarkot az apjától kapta. Gyorsan megtanulta, hogy kell használni, csak gyakorolt és azt nézte, mások hogyan játszanak. Imádta T-Bone Walker különleges színpadi mozgását és Chuck Berry kacsajárását.
Első koncertjét egy névtelen zenekarral egy zsinagóga alagsorában adta. Túlzottan vad stílusa és dominanciája miatt kirúgták. Első komoly zenekara a The Velvetones volt, mely a yesler terrace-i Neighborhood House-ban rendszeresen, de ingyen játszott. Feltűnő stílusa és az, hogy balkézzel játszott egy jobbkezes gitáron, már akkor nagy feltűnést keltett. Egyszer ellopták a gitárját, mert éjjelre a színfalak mögött hagyta. Al vett neki egy fehér Silvertone Danelectrot, amit Jimi pirosra festett és középiskolai szerelme után Betty Jeannek nevezett el.
A középiskolát tulajdonképpen jó eredménnyel fejezte be, de a Garfield High Schoolt nem tudta elvégezni; az iskolától később egy díszdiplomát kapott. Mikor az 1960-as évek végén már híres volt, egy interjúban azt mondta, hogy a rasszista tantestület kirúgta, mert megfogta egy fehér lány kezét. Frank Hanawalt igazgató azt mondta, hogy ez csak a rossz vizsgák és a túl sok hiányzás miatt volt.
Miután elkapták egy lopott autóval, Jimi beleegyezett, hogy a két éves börtönbüntetését 1961. május 31-i hatállyal katonai szolgálatra váltsa. A kaliforniai Fort Ordban tartott gyülekező után a 101. Légiszállítású Hadosztályba sorozták ejtőernyősnek; kiképzése idején a Kentuckyban lévő Fort Campbellben állomásozott. Később több ejtőernyős hadosztály tévesen azt állította, hogy az ő kötelékükben szolgált.
Családjának írt levelei arról tanúskodnak, hogy hamar hozzászokott a katonaélethez, és büszke volt arra, hogy a 101. Hadosztály tagja lehet, mert ennek már a második világháborúban is hősként ünnepelték tagjait. Ám felettesei szerint csapnivaló katona volt, többször rajtakapták, hogy szolgálat közben aludt, és az éjféli létszámellenőrzésekkor nem volt a szobájában. Megjegyezték, hogy a legalapvetőbb dolgokat is csak felügyelettel lehetett rábízni és hiányzott belőle a motiváció. Egyik felettese azt írta róla, hogy „nem ismeri a jó modort”, egy másik pedig azt, hogy „képtelen a szolgálatot rendesen ellátni és állandóan a gitárján jár az esze”
Egy kimenő alkalmával találkozott egy Billy Cox nevű katonával, aki basszusgitározott. Rövid idő alatt szoros barátságot kötöttek, mely Jimi életének utolsó évében nagyon fontossá vált. The King Kasuals néven zenekart alapítottak és a seregben vagy azon kívül együtt zenéltek.
1962. május 31-én, egyévi szolgálat után Hendrixet „rossz magatartás”, „a szabályok semmibevétele miatt elbocsátották
Charles Cross 2005-ös Room Full of Mirrors című életrajzában azt írja, hogy Hendrix homoszexuálisnak tettette magát – azt mondta, hogy szerelmes egyik katonatársába – és ezért szerelték le.
Hírességként keveset beszélt katonaéveiről, de egyszer megjegyezte, hogy többek között az ejtőernyők között süvítő levegő hangja inspirálta gitárjának különleges hangzását. Bár három évvel azelőtt leszerelt, hogy az USA egyre több katonát küldött Vietnamba, dalai az ott harcoló katonák kedvenceivé váltak, különösen Bob Dylan „All Along the Watchtower” című dalának feldolgozása.
Miután leszereltek, Jimi és Billy a tennessee-i Clarksville-be ment, ahol újjászervezték a Kasualst. Sötét, koszos kis helyeken zenéltek, ám pénzt alig kaptak érte. Októberben Nashville-be mentek, ahol a Jefferson Street klubjaiban játszottak és néha ott is laktak. Ez a környék volt a városi fekete közösség és a rhythm and blues központja.1962 novemberében Hendrix részt vett élete első stúdiófelvételén, de vad és még nem teljesen kiforrott stílusa miatt nem szerepelt a végső változaton.
A következő három év folyamán Hendrix bizonytalan körülmények között élt, az USA déli részén a feketék által is látogathaó helyeken lépett fel – ezeket a helyeket összefoglaló néven Chitlin' circuit-nek hívták. Játszott a King Kasualsszal, de turnézó soul- és bluesmuzsikusokat is kísért, mint például Chuck Jackson, Slim Harpo, Tommy Tucker, Sam Cooke és Jackie Wilson. A Chitlin' circuit Jimi karrierjében fontos szerepet töltött be: stílusa sokat fejlődött és közelebbről is megismerhette a blues gyökereit. Ebben az időben játékával sem hírnevet, sem elegendő pénzt nem sikerült szereznie, a rasszizmus és a szegénység pedig mély nyomot hagyott emlékezetében.
A délen elszenvedett megpróbáltatások után Jimi elhatározta, hogy New Yorkban próbál szerencsét. 1964 januárjában a Harlembe költözött, ahol megismerkedett későbbi barátnőjével, Lithofayne „Fayne” Pridgeonnal és az Allen-ikrekkel, Alberttel és Arthurral. Az Allen-ikrek sokat segítettek Jiminek abban, hogy ne kerüljön bajba a városban (több dalban is vokáloztak, ezek közül a legismertebb a „Freedom”). Pidgeon, akinek voltak összeköttetései a zenei életben, menedéket és támogatást adott Jiminek legszegényebb, remény nélküli éveiben. 1964 februárjában Jimi 25 dollárt nyert az Apollo Theaterben rendezett amatőr zenei versenyen, de túl nehéz feladatnak találta, hogy betörjön New York zenei életébe.
1965-ben Hendrix lett a The Isley Brothers új gitárosa; országos turnéra indultak, ami a Chitlin' circuit-et is érintette. Velük készítette első igazi stúdiófelvételét, az Isley Brothers „Testify” című dalát. Nashville-ben otthagyta Isleyéket, hogy Gorgeous George Odellel turnézzon. Atlantában Little Richard kísérőzenekarához, a The Upsettershez csatlakozott. Bár Hendrix bálványozta Richardot, gyakran került vele összetűzésbe pontatlansága, öltözködése és színpadi bohóckodása miatt. Egy rövid időre kiszállt, Ike és Tina Turner zenekarával turnézott, de vad szólói miatt innen is mennie kellett – vissza Little Richardhoz. Néhány hónap múlva azonban innen is kirúgták, mert Washingtonban lekéste a turnébuszt. Ebben az időben alakult ki sajátos színpadi stílusa, amit leginkább Johnny „Guitar” Watson inspirált.
1965 őszén Jimi csatlakozott Curtis Knight The Squires nevű zenekarához; először annak a lerobbant hotelnek az előterében találkoztak, ahol mindketten laktak. Ezután két hónapig a Joey Dee and the Starliters nevű zenekarral turnézott, mielőtt visszatért volna Curtishez. 1965. október 15-én Hendrix egy három évre szóló lemezfelvételi szerződést kötött Ed Chalpin impresszárióval, mely szerint a Curtis Knighttal készített felvételek után 1 dollárt és 1% tiszteletdíjat kapott volna. Kapcsolatuk rövid életű volt, és Hendrix más lehetőség után nézett. A szerződést viszont nem bontották fel, így az később komoly problémákat okozott, amiket azonban sikerült rendezni.
1966 nyarán Jimi megalapította saját zenekarát, a Jimmy James and the Blue Flamest, melynek tagjaival gyakran találkozott a Manny’s Music Shopban. Egyik tagja egy 15 éves, Kaliforniából elszökött gyerek volt, akit Randy Wolfe-nak hívtak. Mivel a zenekarban két „Randy” is volt, Hendrix Wolfe-ot „Randy California”, a másik Randyt pedig „Randy Texas” névre keresztelte. 1967-ben Randy California mostohaapjával, Ed Cassidyvel megalapította a Spirit nevű zenekart.
Hendrix és zenekara rövid időn belül népszerű lett és egész New Yorkban felléptek, de törzshelyük a West Villageben lévő MacDougal Streeten található Cafe Wha? volt. Ekkoriban Hendrix Ellen McIlwaine énekes-gitárossal és Jeff „Skunk” Baxter gitárossal (Manny egyik alkalmazottjával) dolgozott együtt. Találkozott Frank Zappával is.
1966 elején a nyugati 21. utcában lévő Cheetah Clubban Linda Keith, Keith Richards akkori barátnője megismerkedett Hendrixszel; nem akarta elhinni, hogy még senki sem figyelt fel rá. Beajánlotta a Stones menedzserénél, Andrew Loog Oldhamnél, majd Seymour Stein producernél, de egyikük sem látott fantáziát a zenéjében. Linda még a Rolling Stonest is elvitte a Blue Flames egyik koncertjére, de hiába fáradozott. Ezek után beszélt Chas Chandlerrel, a The Animals basszusgitárosával, aki épp otthagyni készült zenekarát, és olyan zenészt keresett, akinek a producere lehet. Chandler nagyon szeretett egy „Hey Joe” című dalt, és biztos volt abban, hogy slágert csinálhat belőle, ha átdolgozza egy rockdallá. Újra a Cafe Wha?-ban történt a döntő felfedezés: amikor Hendrix játszani kezdte saját feldolgozásában a „Hey Joe”-t, Chandler annyira izgalomba jött, hogy italát véletlenül a ruhájára öntötte.
Chandler Londonba vitte Hendrixet, és egy menedzseri és produceri szerződést kötött vele, melynek értelmében Chandler producer, Michael Jeffery, a The Animals menedzsere pedig Hendrix menedzsere lett. Segített megalakítani egy új zenekart, a The Jimi Hendrix Experiencet Noel Redding basszusgitáros (korábban gitáros) és Mitch Mitchell dobos közreműködésével. Egy olyan időszakban, amikor egy zenekar tagjainak bőrszíne ugyanolyan volt, Hendrixnek fontosabbak voltak zenésztársainak képességei, mint azok bőrszíne.
A zenekar először európai klubokban lépett fel, melynek anyagi és szakmai értelemben egyaránt sok haszna volt. Erre már a brit zeneipar is felfigyelt. Színpadi viselkedése és kivételes virtuozitása rengeteg szakmabeli rajongót szerzett neki, úgy mint: Eric Clapton, Jeff Beck, a Beatles, a Rolling Stones, a Who és később Freddie Mercury. A The Who menedzserei kiadójukhoz, a Track Recordshoz szerződtették a zenekart.
Jimi első kislemeze a „Hey Joe” volt, melyet Tim Rose lassú változata alapján dolgozott fel. Ennek B-oldalán a „Stone Free” szerepelt, Jimi első saját dala. Ám a valódi sikert a következő két kislemez hozta meg: a forradalmi és eredeti „Purple Haze”, mely torzított gitárhangja és álomszerű (sokak szerint drogos) látomásai révén lett világhírű; és a „The Wind Cries Mary”. Mindhárom kislemez bekerült a brit Top 10-be. Jimi a színpadon több blues-feldolgozást játszott, ezek közül kiemelkedik B. B. King „Rock Me Baby”-je és Howlin' Wolf „Killing Floor”-jának felgyorsított változata.
Hendrixet Nagy-Britanniában sztárként ünnepelték. Barátnőjével, Kathy Etchinghammel a London középső részén található Brook Street 23-ba költözött. A szomszédos 25-ös házban élt korábban a világhírű barokk zeneszerző, Georg Friedrich Händel. Amikor Hendrix ezt megtudta, több Händel művet tartalmazó lemezt vásárolt, például a Messiást és a Vízizenét. Ma a két ház a Handel House Museumnak ad otthont, ahol mind a két zenészről megemlékeznek.
1967. május 12-én, az Egyesült Királyságban megjelent a The Jimi Hendrix Experience első albuma, az Are You Experienced? Ezen a kiadáson – brit szokás szerint – nem voltak rajta a kislemezek. Ez egy úttörő album; csak 2-3 héttel korábban jelent meg, mint a Beatlestől a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band. A Beatles után az Experience a 2. helyet szerezte meg a listán.
Ezalatt a zenekar gőzerővel turnézott az Egyesült Királyságban és Európában. Ez remek lehetőséget adott Hendrixnek, hogy kialakítsa saját színpadi stílusát. Ennek egyik tetőpontjaként 1967. március 31-én a színpadon felgyújtotta gitárját. Később, mivel több erősítőt és más színpadi berendezést is tönkretett, a Rank Theatre vezetősége felszólította, hogy tartsa féken magát. 1967. június 4-én a londoni Saville Theatreben utolsó brit koncertjüket adták, mielőtt az USA-ba utaztak volna. A Sgt. Pepper csak három nappal azelőtt jelent meg, és a közönség soraiban több híresség is ott volt: Paul McCartney és George Harrison a Beatlesből, Brian Epstein, a Beatles menedzsere, Eric Clapton és Jack Bruce a Creamből, valamint Spencer Davis és Lulu. Jimi eléggé merészen a „Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band” saját változatával kezdte a műsort.
Három hónappal később az USA-ban is megjelent az Are You Experienced?, de a „Red House”, a „Remember” és a „Can You See Me” helyére az első három kislemez A-oldalát tették fel. Míg a brit kiadás a „Foxy Lady”-vel, addig az amerikai a „Purple Haze”-zel kezdődött. Mindkét kiadás izgalmas betekintést ad az Experience zenei világába, és megmutatta, hogy mi mindent lehet csinálni az elektromos gitárral.
Európában már népszerűek voltak, de Amerikában még alig hallottak róluk. A nagy lehetőség akkor jött el, amikor Paul McCartney a Monterey International Pop Music Festival rendezőinek figyelmébe ajánlotta a zenekart. Ez kiváló lehetőség volt Hendrixnek, hogy az USA-ban is megismerjék; nem csak a nagy közönség miatt, hanem azért is, mert az egész eseményt filmre vették és szinte minden moziban bemutatták. Az Experience 1967. június 18-án, vasárnap lépett színpadra, és műsoruk a háromnapos rendezvény egyik csúcspontja volt. Zeneileg is különleges volt: kilenc dalt adtak elő, négy eredetit és öt feldolgozást. Azzal a céllal, hogy még a The Who-nál is nagyobb sikerük legyen, Jimi a „Wild Thing” előadása közben a fogával és a háta mögött gitározott, majd a dal végén ismét felgyújtotta és összetörte gitárját. A háromszor megismételt gitárfelgyújtásból ez volt a második. A fesztiválról készült Monterey Pop című filmet D.A. Pennebaker rendezte, melyben az ominózus gitárfelgyújtás látható.
A fesztivál után az Experience a The Monkees előzenekaraként játszott azok amerikai turnéján. Ők azért kérték Hendrixet, mert kedvelték, de tizenéves közönségük nem értette meg zenéjük lényegét. Ahogy a „Purple Haze” népszerű lett az USA-ban, az Experience otthagyta őket. Chandler később azt mondta, hogy „kirúgásuk” csak a kellő médiavisszhang érdekében történt. Akkoriban az a szóbeszéd járta, hogy az Amerikai Forradalom Lányai nevű egyesület szerint műsoruk túl züllött volt, és ezért kellett menniük. Lillian Roxon ausztrál újságírónő később bevallotta, hogy ő találta ki az egészet.
Ezalatt az Egyesült Királyságban Hendrix vadember imázsáról és zenei trükkjeiről (a fogával vagy a háta mögött gitározott) még mindig beszéltek, de Hendrix zeneileg sokat fejlődött. Elege volt abból, hogy színpadi viselkedésén és kislemezein kívül mással nem foglalkoznak.
1967 decemberében megjelent a The Jimi Hendrix Experience második albuma, az Axis: Bold as Love. Ez az Are You Experienced? zenei stílusát folytatta, olyan ma már klasszikus dalokkal, mint a „Little Wing” vagy az „If 6 Was 9”. Az első dal, az „EXP” egy rádióműsort imitál, amit a földönkívüliek érkezése szakít félbe. Jimi gitárjának recsegő,erősen torzított hangja mintha a hallgató körül forogna, a jobb csatornában elhalkul, a balban viszont újra megjelenik. Ez volt az első album, amit Jimi úgy vett fel, hogy gitárját egy félhanggal mélyebbre hangolta; ezután csak ezt a hangolást használta.
Egy véletlen majdnem megakadályozta a megjelenést. Miután elkészültek a felvételek, Hendrix elvitte a mesterszalagokat, hogy barátai meghallgassák, milyen lesz az album. Amikor kiszállt a taxiból, már csak a második oldal szalagja volt meg. Az egészet az mentette meg, hogy Noel Redding lakásán talált egy másolatot, amit viszont ki kellett simítani, magnója ugyanis begyűrte a szalagot. Mivel a kiadás ideje nagyon közel volt, az Experience Eddie Kramer hangmérnökkel és Chas Chandlerrel egy egész éjszakás felvétel során újravette az első oldal dalait. Hendrix és Kramer később azt mondta, hogy sosem voltak teljesen elégedettek az eredménnyel.
Hendrixnek az album borítója sem nyerte el a tetszését. Bár nagyra értékelte a kép szimbolikus jelentését, eredetileg mégis olyan borítót akart, mely indián (angolul Indian) felmenőinek örökségét tükrözi. A brit tervezők azt hitték, hogy Indiára gondolt, nem pedig Észak-Amerika őslakosaira, ezért látható a képen Jimi és két társa Durga és Visnu, a két védikus istenség alakjában.
Az album megjelenése után tovább folytatták a turnézást, mindig egyre nagyobb közönség előtt léptek fel. Az állandó utazás, a kábítószerezés, az italozás és a kimerültség vége egy rosszul sikerült skandináv turné volt. Jimi részegen randalírozott egy stockholmi szállodában, összetörte szobája berendezését, végül pedig letartóztatták.
A zenekar 1968-ban megjelent harmadik albuma, a dupla Electric Ladyland jelentősen eltért korábbi munkáiktól; sokak szerint három stúdióalbumuk közül ez a legjobb.
Ahogy a felvételek haladtak, Chandlert egyre jobban bosszantotta Hendrix maximalizmusa, aprólékossága és a sok haver, aki a stúdióban kempingezett. Úgy érezte, Hendrix egyre inkább eltávolodik tőle. Amikor Chandler zenész lett, az volt a legfontosabb, hogy a dalokat néhány óra alatt felvegyék, kiadják kislemezen és lehetőleg minél több pénzt keressenek vele. Ez a hatás nyilvánvaló az első két albumon: alig van olyan dal, ami négy percnél hosszabb, mindkettőt gyorsan készítették el és a dalok szerkezete hasonlít a popdalokéra. De amint Hendrix elkezdett kísérletezni és saját kezébe vette a művészeti irányítást, Chandler átengedte neki a vezetést. Chandler távozásának kulcsszerepe volt a felvételek további alakulásában.
Hendrix több hangszerrel és effekttel kezdett kísérletezni, és a zenekar felállását is gyakran változtatta. Az album felvételein többek között Dave Mason, Chris Wood és Steve Winwood a Trafficből, Buddy Miles dobos és Al Kooper, Bob Dylan orgonistája is szerepelt. Ez is oka volt Chandler kiválásának. Később elmesélte, hogy Hendrix fegyelmezett munkamódszere egyre kiszámíthatatlanabbá vált. Gyakran az éjszaka közepén kezdte a munkát, a stúdióban pedig egy csomó ismeretlen ember lézengett.
Chandlert az is ingerelte, hogy egy dalnak hányszor kezdtek neki. A „Gypsy Eyes”-ből például 43 felvétel készült, az „All Along the Watchtower” akusztikus gitárszólamát Dave Mason több mint húsz alkalommal játszotta fel (Hendrix állandóan elégedetlen volt). Ez már Noel Reddinget is zavarta, aki gyakran hagyta el a stúdiót, hogy elkerülje a nyílt összetűzéseket és hogy megnyugodjon. Mire visszatért, Hendrix általában a basszusgitár szólamait is feljátszotta.
Ezeknek az eseményeknek a hatása a dalok stílusán is érződik. Első hallásra észrevehető, hogy ezek már nem voltak hagyományos popdalok, gyakran hiányzott belőlük a könnyen megjegyezhető téma vagy motívum, néha azonban dallamuk sincs. Ezen kívül a dalszövegekben tárgyalt témák és a hozzájuk komponált zenék Hendrix minden addigi munkáján túlmutatnak.
Például az album négy dala mintha külön zenei egységet alkotna, mely egy álommal kezdődik („Rainy Day, Dream Away”). Ezután a dal főszereplője elhatározza, hogy asszonyával alámerül a tengerbe, hogy elmeneküljön az emberiség okozta csapásoktól, mint például a háború („1983… (A Merman I Should Turn to Be)”). A dal végén a főhős megérkezik a víz alatti világba, ahol mindenki boldog. A következő részben („Moon, Turn the Tides…Gently Gently Away”) a tengeralattjáró hangja hallható. Az utolsó részben főhősünk felébred álmából, és hallhatjuk a világon úrrá levő zűrzavart, amit a lázas zene szimbolizál („Still Raining, Still Dreaming”).
Az Electric Ladylanden számos más emlékezetes darab hallható, többek között a „Voodoo Child (Slight Return)” és Bob Dylan „All Along the Watchtower”-jének feldolgozása. Ez szinte minden részletében különbözik az eredetitől, ma pedig az egyik legjobb, elektromos gitárral előadott dalnak tartják.
Négy évig tartó karrierje során Jimi számtalan alkalommal lépett fel híres zenészekkel. Létezik egy felvétel, ami 1968 márciusában, a Steve Paul's Scene Clubban készült: ezen Hendrix mellett Johnny Winter bluesgitáros, Buddy Miles, az Electric Flag dobosa, valamint Jim Morrison hallható. Morrison meglehetősen részeg volt, ezért „éneke” inkább csak egy obszcén dolgokkal teli dörmögés. A felvételen hallható, amint Hendrix bekonferálja Morrisont, és egy jobb mikrofont ad neki. A Morrison's Lament című felvétel a Hendrix- és Doors-relikviák gyűjtői körében közismert volt. Az örömzenélés anyagából készült album több címen is megjelent (eredetileg Sky High, majd Woke Up This Morning), néhányan pedig (tévesen) azt gondolták, hogy Johnny Winter zenekara hallható rajta.
1969. február 18-án és 24-én az Experience a londoni Royal Albert Hallban két teltházas koncertet adott. Ez volt a zenekar utolsó fellépése az Egyesült Királyságban. A koncertről „Experience” címmel film is készült, amit máig sem adtak ki.
Noel Reddingnek már elege volt abból, hogy nem játszhatott eredeti hangszerén, a gitáron. 1968-ban megalakította saját együttesét, a Fat Mattresst (Vastag Matrac). Néha az Experience előzenekaraként játszottak – Hendrix csak „Vékony Párna” néven illette őket. Hendrix és Redding egyre ritkábban találkozott, ezért az Electric Ladylanden sok basszusszólamot Hendrix vett fel.
Redding a koncertek által kiváltott tömeghisztériát sem szerette. Utolsó koncertje a zenekarral 1969. június 29-én volt, a denveri popfesztiválon. A háromnapos eseményen folyamatos zavargások és a rendőrökkel való összecsapások foglalták le az embereket. A három zenészt egy bérelt teherautó rakterében csempészték ki a fesztiválról. Másnap Redding bejelentette, hogy kilép a zenekarból.
Noel Redding kiválása után Hendrix a New York állambeli Shokanban egy nyolc hálószobás házat bérelt ki, hogy ott töltse 1969 nyarát. Michael Jeffery menedzser állta a költségeket és még szakácsot és házvezetőt is küldött abban bízva, hogy Hendrix a vidék nyugalmában újabb albumra való dalt tud írni. Redding helyére Jimi régi katonatársát, Billy Coxot hívta a zenekarba; vele még a Chitlin Circuit idején játszott együtt. Következő kötelezettségének, egy fellépésnek a The Tonight Showban már a Hendrix, Cox és Mitchell alkotta trió tett eleget. Hogy túllépjen a power trió adta lehetőségeken, bevette a zenekarba Larry Lee ritmusgitárost (egy másik barát a katonaságból), valamint Juma Sultan és Jerry Velez ütőhangszereseket. Az új formációt Gypsy Sun and Rainbowsnak nevezte el, de Hendrix menedzsmentje sosem kötött velük szerződést. A vidéki élet és a shokani ház légköre segített több új dal megírásában, például: „Jam Back at the House”, „Shokan Sunrise”, „Villanova Junction”, és a funkos hatást mutató „Message to Love” és „Izabella”.
A Woodstocki fesztiválon.
Népszerűségének köszönhetően Hendrix 1969. augusztus 18-án a woodstocki fesztiválon is fellépett. Bár a világ legtehetségesebb zenészei és legjobb zenekarai kaptak meghívást, mégis Hendrixet tartották a legjobbnak, ezért vasárnap estére tervezett fellépése volt a fesztivál záróeseménye. - Jimi Woodstock-i bevezetőjéből: "Úgy döntöttünk, hogy mindent megváltoztatunk,és elnevezzük Gipsy, Sun, and Rainbows-nak. Röviden arról van szó, hogy ez egy cigányzenekar."
Jimi piros hajpántot és rojtos fehér dzsekit viselt, amit barátai, Colett és Stella butikjában szerzett be. A fehér Stratóval lépett színpadra, és mivel az elhangzott bevezető nem nyerte meg a tetszését, elmondta hogy megunták az Experience-t, és néha nagyon bedurrant az agyuk. Az öttagú zenekar bemutatása közben, egy alak bekiabált: "Be vagy nyomva, Jimi?" Jimi elengedte a füle mellett a beszólást, és folytatta. A műsort adminisztratív és technikai problémák hátráltatták. A mostoha időjárás és a bedugult utak okozta késés miatt csak hétfő reggel tudták elkezdeni a műsort, ekkorra azonban a közönség nagyobb része már elindult hazafelé. A többiek megvárták, még mielőtt elmentek volna. A zenekart The Jimi Hendrix Experience néven mutatták be, de a kezdés után nem sokkal Hendrix Gypsy Sun and Rainbowsra javította ki. A mikrofon- és a hangolási problémáktól eltekintve hallható volt, hogy kibővített zenekara nem próbált eleget, néha egyszerűen nem tudtak vele lépést tartani. Ennek ellenére Hendrix egy (rock)történelmi jelentőségű műsort adott, melyben előadta többek között az amerikai himnusz ma már kultikussá vált adaptációját és egy szóló improvizációt.
A Hendrix stílusa körül kialakult vita tetőpontja az amerikai himnusz „interpretációja” volt, melyet először 1968. szeptember 4-én adott elő. Az általa előadott változatban a háború hangjait (gépfegyverek, bombázás, sikolyok) csalta ki gitárjából. Döntően két vélemény alakult ki: egyesek azt mondták rá, hogy Amerika-ellenes gúnyolódás, mások pedig azt, hogy egy generáció állásfoglalása a társadalom nyugtalanságáról, a szépség, a spontaneitás és a tragédia szimbóluma. Leghíresebb előadása a woodstocki fesztiválon volt.
Hendrix a himnusz átdolgozását nem politikai állásfoglalásnak szánta. Azt mondta, hogy ez egyszerűen egy másfajta megközelítés. Amikor a Dick Cavett Showban egyesek túl „liberálisnak” tartották a woodstocki előadást, Hendrix azt válaszolta: „Szerintem gyönyörű volt”, amivel a közönség is egyetértett. Pályafutása utolsó szakaszában csak egy dalt szánt kifejezett politikai állásfoglalásnak, ez pedig a „Machine Gun”.
A dalból több stúdiófelvétel is készült, utolsó nyilvános előadása pedig 1970. augusztus 1-jén Honoluluban, Hawaiin volt.
A Gypsy Sun and Rainbows meglehetősen rövid életű volt: a woodstocki fesztiválon kívül még két fellépés, néhány stúdiófelvétel és a The Dick Cavett Showban való szereplés után Hendrix szélnek eresztette a zenekart, csak Billy Cox maradt vele. 1969 decemberében a torontói bíróság a heroin birtoklása miatt indított perben ártatlannak nyilvánította; ezután bevette Cox mellé Buddy Miles dobost, és egy új triót alapított Band of Gypsys néven. Két napig próbáltak a Baggy's Studiosban, ezalatt meglepően sok új dalt vettek fel, köztük az eleven „Earth Blues”-t, melynek vokálját a The Ronettes énekelte. 1969-1970 szilveszterén négy koncertet adtak Bill Graham Fillmore East-jében, New Yorkban. A koncerteknek több különleges darabja volt, ezek közül a „Machine Gun” 12 perces változata az egyik legemlékezetesebb. A Band of Gypsys az egyetlen koncertalbum, melynek kiadását Hendrix jóváhagyta; kiadásával végre megszűnt az Ed Chalpinnel folytatott jogi huzavona.
Második és egyben utolsó koncertjüket egy hónappal később, 1970. január 28-án tartották a Madison Square Gardenben. Woodstockhoz hasonlóan itt is több fellépő volt, így a Band of Gypsys csak hajnali háromkor tudta elkezdeni a műsort. Hendrix ekkor valamilyen kábítószer hatása alatt állt, és nem volt olyan állapotban, hogy megfelelő műsort tudjon adni. A „Who Knows” meglehetősen komor változatát játszották, utána pedig egy nőt küldött melegebb éghajlatra, aki mindenképp a „Foxy Lady”-t akarta hallani. Belekezdett a második dalba, amit aztán a felénél hirtelen abbahagyott, és azt mondta a közönségnek: „Ez van, ha a Föld az űrt dugja – ezt sose feledd”. Egy ideig némán ült a színpadon, majd a személyzet lekísérte. Több feltevés is létezik, hogy mi történt voltaképp: Buddy Miles szerint Michael Jeffery LSD-t adott Hendrixnek, hogy ezzel szabotálja a zenekart, és okot találjon az Experience újjáalakítására. Johnny Winter azt mondta, hogy Hendrix akkori barátnője, Devon Wilson kevert valamit az italába.
1970. augusztus 26-án hivatalosan is megnyílt az Electric Lady Studios New Yorkban. Két évvel korábban Hendrix és Jeffery megvette a Generation Clubot a Greenwich Village-ben. Kezdetben egy saját klubot akartak nyitni, de rájöttek, hogy egy saját stúdió sokkal hasznosabb lenne. Az Electric Ladyland stúdióköltségei elképesztőek voltak, mert egész nap benn voltak és a stúdióidő lefoglalása is drága volt. A stúdió felépítése majdnem dupla annyi időt és pénzt emésztett fel, mint amennyi el volt tervezve: késtek az engedélyek, a bontás idején az eső az egész helyet elöntötte és különböző hangszigetelési és statikai változtatás is szükséges volt, miután rájöttek, hogy az épület egy föld alatti vízfolyás mellékága fölött áll. Végül a Warner Brothers-től kértek egy hat számjegyű kölcsönt.
A stúdió ma New York és a zeneipar legendái közé tartozik: megszámlálhatatlanul sok zenész készített itt felvételeket.
Az Electric Lady megnyitása előtti néhány hétben Hendrix már elkezdte egy új album munkálatait. A dalok egy része a Cry of Love, a War Heroes és a Loose Ends című albumokon jelent meg. Egy júniusi koncerten azt mondta, hogy az új album júliusban vagy augusztusban jön ki, egy vagy két részben. Halála után néhány dal a Cry of Love című albumon jelent meg. Ám az új album felvételei – melynek munkacíme First Rays of the New Rising Sun volt – egészen addig tartottak, amíg el nem utazott az európai turnéra. A megnyitó után Hendrix és Cox az Air India egyik gépén Londonba repült, hogy ott találkozzon Mitchell-lel.
1970. szeptember 6-án, élete utolsó koncertjén Hendrixet a közönség kifütyülte, a hangulat egyébként is fenyegető volt; miután lejött a színpadról, az egészet felgyújtották. Cox kiszállt a turnéból és visszarepült az Államokba, mert fenciklidin túladagolást szenvedett.
Jimi Hendrixet 1970. szeptember 18-án kora reggel holtan találták Londonban, a Samarkand Hotel (Lansdowne Crescent 22) alagsorában. Hendrix halálának körülményeit sosem tisztázták, és talán soha nem is fogják. Német barátnőjével, Monika Dannemann-nal töltötte az éjszakát. Valószínűleg a 9 Vesperax altató illetve az előtte elfogyasztott alkohol hatására, saját hányásába fulladt bele. Dannemann évekig nyilvánosan azt állította, hogy Hendrix még életben volt, amikor a mentőautóba helyezték; azonban azzal a reggellel kapcsolatos megjegyzései gyakran ellentmondóak és zavartak voltak, interjúról interjúra változtak. Rendőrségi és mentőszolgálati jelentések szerint azonban Hendrix már halott volt, amikor a helyszínre érkeztek, és már halott volt egy ideje; az apartman üres volt, és az ajtaja nyitva volt. 1996-ban Hendrix hosszútávú brit barátnője, Kathy Etchingham becsületsértésért feljelentette Monika Dannemannt, aki ezek után (feltételezések szerint) öngyilkos lett.
Az apartmanban találtak egy szomorú verset, amit Hendrix írt, és sokak szerint azt bizonyította, hogy Hendrix öngyilkosságot követett el. Egy másik, spekulatívabb nézet szerint Hendrixet meggyilkolták – erőszakkal altatót és bort adtak be neki, majd Michael Jeffery manager által felbérelt gyilkosok megfojtották egy sállal. A legelfogadottabb elmélet szerint azonban Hendrix egyszerűen rosszul ítélte meg az altatók hatóerejét, és alvás közben megfulladt, mivel nem tudott magához térni, mikor hányt.
Gyakori tévhit, hogy Hendrix tervezett Black Gold című albumát ellopták a Londoni apartmanból; valójában a szalagokat Jimi Mitch Mitchellnek adta, az Isle of Wight fesztiválon 3 héttel a halála előtt. Hendrix Greenwich Village-i apartmanját azonban tényleg ismeretlen vandálok rabolták ki, és loptak el számos személyes tárgyat, szalagokat, és számtalan oldalnyi dalszöveget és verset, melyekből némelyik előkerült árveréseken, vagy gyűjtők kezében.
Nagylemezek:
Are You Experienced (1967)
Axis Bold As Love (1967)
Smash Hits (1968)
Electric Ladyland (1968)
Band Of Gypsys (1970)
Cry Of Love (1970)
Isle Of Wright (1971)
Experience (1971)
Rainbow Bridge (1971)
Hendrix In The West (1972)
At His Best (1972)
War Heroes (1973)
Soundtrack From "Jimi Hendrix" (1973)
Loose Ends (1973)
Midnight Lightning (1975)
Crash Landing (1975)
For Real (1975)
Plays Berkeley (1977)
The Essential Jimi Hendrix (1978)
The Greatest Rock Sensation (1977)
9 To The Universe (1980)
Live (1980)
Voodoo Chile (1982)
The Legendary Jimi Hendrix (1982)
Wake up This Morning (1981)
Live 69-70 (1984)
Tomorrow Never Knows (1984)
Superstar (1985)
Kiss The Sky (1985)
Jimi Plays Monterey (1986)
Live At Winterland (1987)
Live At The Isle Of Wright (1988)
Radio One (1989)
Corner Stones (1990)
The Best Of & The Rest Of Jimi Hendrix (1991)
Stages 67-70 (1992)
Blues (1994)
Last experience (1994)
Live At Woodstock (1994)
First Rags Of The New Rising (1997)
If Six Where Nine (1997)
South Saturn Delta (1997)
BBC Sessions (1998)
Early Years (1998)
New York Session (1998)
Experience Hendrix (1998)
His Greatest Hits (1998)
Live At The Fillmore East (1999)
Testében kábítószer és altató tömeg, amely örökre elaltatta. Albumain sokrétű, különleges zene található: előfordulnak jazzes, bluesos, soulos és hard rock elemek is. A bluesra épülő kemény zenéje miatt a heavy metal megalkotójának is nevezik. De a pszichidelia sem állt messze tőle, főleg akkor amikor már erősen a drogok és alkohol hatása alatt állt. Halála után mintegy 100 kalózlemez került forgalomba. A hivatalosabbak, a jobb minőségüek és az érdekesebbek bekerültek a legjelentősebb diszkográfiákba. A Rolling Stone című, kéthetenként megjelenő amerikai szaklap így búcsúztatta 1970-ben: "Jimi Hendrix volt az első néger muzsikus, aki versenyre hívta ki a fehérek rock and roll-ját és le is győzte azt..."
Forrás:Wikipédia
literatura.hu
Zenélni leginkább egyedül tanult, balkezes létére egy jobbkezes Fender Stratocasteren játszott, amit fordítva húrozott fel, hogy jó legyen neki, de ezen kívül voltak más gitárjai is, párszor fellépett Gibson Flying-V -jével [Isle Of Wight- Red House], valamint egy fehér Gibson SG-vel [Dick Cavett show]. Rockgitárosként igyekezett kihasználni a feedback nyújtotta minden lehetőséget. A zenei stílusok közül leginkább a blues és annak korai mesterei: B. B. King, Albert King, Buddy Guy, T-Bone Walker és Muddy Waters gyakoroltak rá hatást. Sokat tanult az R&B- és soul-gitárosoktól is, mint például Curtis Mayfield vagy Cornell Dupree. Hendrix játéka dzsesszes elemeket is tartalmazott, gyakran Rahsaan Roland Kirköt nevezte meg kedvenc zenészének. Másik fő ihletforrása Little Richard volt, akinek kísérőzenekarában is játszott egy rövid ideig.
Zenéjében megpróbálta közel hozni a „földhöz” az „űrt”: a „föld” egy bluesos, dzsesszes vagy funkos alapritmus, az „űr” pedig az improvizációk során hallható pszichedelikus hangzás (leginkább magas, visító hangok, kiváló példa ezekre a „Voodoo Child (Slight Return)” című dal). Zenei producerként a stúdiót olyan helyszínnek tekintette, ahol kibontakoztathatja zenei elképzeléseit. Az elsők között volt, aki a sztereó hangzással és a fáziseltolódással kísérletezett. Emellett elismert dalszerző is volt, akinek szerzeményeit számtalan zenész feldolgozta.
1992-ben a Rock and Roll Hall of Fame, 2005-ben pedig a UK Music Hall of Fame is tagjai közé választotta Hendrixet. A hollywoodi Hírességek sétányán (6627 Hollywood Blvd.) 1994-ben kapott csillagot. 2006-ban első albumát, az Are You Experienced?-et az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Felvételi Jegyzékébe (National Recording Registry) választották. 2003-ban a Rolling Stone című zenei szaklap Minden idők 100 legjobb gitárosának listáján Hendrixet az első helyre választotta.
Johnny Allen Hendrix néven született a Washington állambeli Seattle-ben; apja Al Hendrix, anyja Lucille Jeter Hendrix volt. Kiskorában csak Busternek becézték. Hároméves volt, amikor apja hazatért a második világháborúból és a gyerek nevét James Marshall Hendrixre változtatta. Iskoláskorában és fiatal felnőttként Jimmynek vagy Jamesnek szólították. Korai fellépésein a Jimmy James művésznevet használta. A Jimi nevet csak 1966 végén kezdte használni, bár a legtöbb írás mindig így hivatkozik rá az egyszerűség kedvéért.
Jimi Hendrix néger, fehér és cseroki indián felmenőkkel rendelkezett.
Apai ágon mindkét nagyszülője vaudeville zenész volt Vancouverben, ahol Al Hendrix született. Jimi apai nagyanyja Nora Rose Moore, egy cseroki indián és egy mulatt nő lánya volt. Jimi nagyon közel állt hozzá, aki arra nevelte, hogy büszke legyen indián őseire. Ez a hatás Hendrix későbbi zenéjében is megmutatkozik. Apai nagyapja egy felszabadított rabszolga és fehér gazdájának mulatt fia volt. Négy gyermekük közül Al Hendrix (1920–2002) volt a legfiatalabb.
Jimi anyai nagyapja, Preston Jeter ugyancsak egy fekete rabszolga és fehér gazdájának mulatt fia volt. A századfordulón a virginiai Richmondban élt, de miután szemtanúja volt egy lincselésnek, Seattle-be menekült. 1915-ben feleségül vett egy Clarice Lawson nevű nőt, aki cseroki és rabszolga felmenőkkel rendelkezett, és feleannyi idős volt, mint ő. Nyolc gyermekük közül Lucille Jeter volt a legfiatalabb.
Lucille-t és Alt egy közös barátjuk mutatta be egymásnak, majd járni kezdtek. Azon a héten, amikor Lucille megtudta, hogy terhes Jimivel, Al megkapta katonai behívóját, majd három nappal az esküvő után bevonult a seregbe. Al csak három év múlva találkozott fiával. Ezalatt Lucille komoly magánéleti és anyagi problémákkal küzdött: apja, Preston néhány hónappal Jimi születése után halt meg; több, mint két év telt el, míg Al katonai fizetése eljutott hozzájuk; és Jeterék háza leégett, ráadásul nem volt biztosítva. Amikor Al hazatért, Jimi a kaliforniai Berkeleyben élt a Jeter család barátainál, akikkel egy templomba jártak. Gondviselője felajánlotta, hogy tovább neveli, de néhány vitát követően Al visszavitte Seattle-be. A gyerek nevét Johnny Allenről James Marshallra változtatta, mert úgy gondolta, hogy ez John Page-re, Lucille szeretőjére utal. De Al nem vált el Lucille-tól.
A következő években Hendrixéknek négy gyermeke született: Leon 1948 januárjában; Joseph komoly születési rendellenességekkel; Kathy tizenhat héttel korábban a vártnál és vakon; Pamela szintén betegen született. Jimi mind a négy testvére nevelőotthonokba került. Lucille és Al lemondott Kathyről és Pameláról, és később Josephről is. Jimi és Leon néha meglátogatta a közelben lakó Pamelát, néha Joe-val is találkoztak. 1951 decemberében Lucille elhagyta Alt és elváltak, a két fiút pedig Alnek ítélték. Három évvel később a szociális munkások Leont hanyag nevelésre hivatkozva nevelőotthonba küldték. Jimit csak azért hagyták Alnél, mert már nem igényelt annyi figyelmet, mint egy hatéves gyerek. Szerencsére Leont csak egy néhány háztömbnyire lévő otthonba vitték, így Jimi rendszeresen meglátogatta és lényegében együtt nőttek fel.
1957 végén Lucille túlzott italozása és mulatozása komoly egészségi problémákat okozott. Kétszer vitték kórházba májzsugorodás miatt. 1958-ban, rövid udvarlás után összeházasodott egy nyugdíjas dokkmunkással, William Mitchellel, aki harminc évvel volt idősebb nála. Néhány hét múlva újra kórházba került, akkor hepatitisszel. 1958. február 1-jén, egy bár mögötti sikátorban a Yesler Streeten eszméletlenül találtak rá. Az orvosok más betegekkel foglalkoztak, így alig kapott valami ellátást. Végül leszakadt lépe miatt halt meg, amit inkább egy sérülés okozhatott, mint májproblémák. Halálának valódi okát sosem vizsgálták.
1966 végén Al összeházasodott Ayako June Fujitával és örökbe fogadta a nő előző házasságából született lányát, Janie-t, akit ezután Janie Hendrixnek hívtak.
Jimi félénk, érzékeny, zavart gyerek volt, mélyen érintette, hogy családja szegény volt és elhanyagolták. Kortársaihoz – például John Lennonhoz vagy Paul McCartneyhoz – hasonlóan nagy hatást gyakoroltak rá a szomorú családi események: kilencéves volt, amikor szülei elváltak, tizenhat, amikor anyja meghalt. Gyerekkorában – a legtöbb afroamerikai gyerektől eltérően – különböző etnikumú gyerekek között élt. Az 1950-es években a legtöbb amerikai nagyváros belső területei erősen szegregáltak voltak, de a seattle-i Central District kivételt képezett. A kerületben kaukázusi, afroamerikai, spanyol és ázsiai származásúak, valamint őslakos indiánok is éltek.
Hendrix imádta Elvist és Little Richardot; a jobbra látható rajz 1957-ben, két hónappal Elvis 1957. szeptember 1-jei koncertje után készült. Little Richarddal pedig kezet is foghatott, amikor a híres zenész a Central Districtben járt. Korán megismerkedett a blueszal: apjával az általuk bérelt szobában állandóan Muddy Waters és Lightnin’ Hopkins lemezeit hallgatta. Mély benyomást tett rá az 1954-es Johnny Guitar című western, melynek főhőse fegyver helyett csak egy gitárt hordott magával.
Tizennégy éves kora körül Jimi megszerezte első gitárját, egy ütött-kopott, egyhúros akusztikus gitárt, amit egy másik fiú dobott el. A film hőséhez hasonlóan büszkén vetette át hátán új hangszerét, az egy húrból pedig megpróbálta a lehető legtöbb hangot kicsalni. Abban a tanévben csak zenéből bukott meg. Első elektromos gitárját, egy fehér Supro Ozarkot az apjától kapta. Gyorsan megtanulta, hogy kell használni, csak gyakorolt és azt nézte, mások hogyan játszanak. Imádta T-Bone Walker különleges színpadi mozgását és Chuck Berry kacsajárását.
Első koncertjét egy névtelen zenekarral egy zsinagóga alagsorában adta. Túlzottan vad stílusa és dominanciája miatt kirúgták. Első komoly zenekara a The Velvetones volt, mely a yesler terrace-i Neighborhood House-ban rendszeresen, de ingyen játszott. Feltűnő stílusa és az, hogy balkézzel játszott egy jobbkezes gitáron, már akkor nagy feltűnést keltett. Egyszer ellopták a gitárját, mert éjjelre a színfalak mögött hagyta. Al vett neki egy fehér Silvertone Danelectrot, amit Jimi pirosra festett és középiskolai szerelme után Betty Jeannek nevezett el.
A középiskolát tulajdonképpen jó eredménnyel fejezte be, de a Garfield High Schoolt nem tudta elvégezni; az iskolától később egy díszdiplomát kapott. Mikor az 1960-as évek végén már híres volt, egy interjúban azt mondta, hogy a rasszista tantestület kirúgta, mert megfogta egy fehér lány kezét. Frank Hanawalt igazgató azt mondta, hogy ez csak a rossz vizsgák és a túl sok hiányzás miatt volt.
Miután elkapták egy lopott autóval, Jimi beleegyezett, hogy a két éves börtönbüntetését 1961. május 31-i hatállyal katonai szolgálatra váltsa. A kaliforniai Fort Ordban tartott gyülekező után a 101. Légiszállítású Hadosztályba sorozták ejtőernyősnek; kiképzése idején a Kentuckyban lévő Fort Campbellben állomásozott. Később több ejtőernyős hadosztály tévesen azt állította, hogy az ő kötelékükben szolgált.
Családjának írt levelei arról tanúskodnak, hogy hamar hozzászokott a katonaélethez, és büszke volt arra, hogy a 101. Hadosztály tagja lehet, mert ennek már a második világháborúban is hősként ünnepelték tagjait. Ám felettesei szerint csapnivaló katona volt, többször rajtakapták, hogy szolgálat közben aludt, és az éjféli létszámellenőrzésekkor nem volt a szobájában. Megjegyezték, hogy a legalapvetőbb dolgokat is csak felügyelettel lehetett rábízni és hiányzott belőle a motiváció. Egyik felettese azt írta róla, hogy „nem ismeri a jó modort”, egy másik pedig azt, hogy „képtelen a szolgálatot rendesen ellátni és állandóan a gitárján jár az esze”
Egy kimenő alkalmával találkozott egy Billy Cox nevű katonával, aki basszusgitározott. Rövid idő alatt szoros barátságot kötöttek, mely Jimi életének utolsó évében nagyon fontossá vált. The King Kasuals néven zenekart alapítottak és a seregben vagy azon kívül együtt zenéltek.
1962. május 31-én, egyévi szolgálat után Hendrixet „rossz magatartás”, „a szabályok semmibevétele miatt elbocsátották
Charles Cross 2005-ös Room Full of Mirrors című életrajzában azt írja, hogy Hendrix homoszexuálisnak tettette magát – azt mondta, hogy szerelmes egyik katonatársába – és ezért szerelték le.
Hírességként keveset beszélt katonaéveiről, de egyszer megjegyezte, hogy többek között az ejtőernyők között süvítő levegő hangja inspirálta gitárjának különleges hangzását. Bár három évvel azelőtt leszerelt, hogy az USA egyre több katonát küldött Vietnamba, dalai az ott harcoló katonák kedvenceivé váltak, különösen Bob Dylan „All Along the Watchtower” című dalának feldolgozása.
Miután leszereltek, Jimi és Billy a tennessee-i Clarksville-be ment, ahol újjászervezték a Kasualst. Sötét, koszos kis helyeken zenéltek, ám pénzt alig kaptak érte. Októberben Nashville-be mentek, ahol a Jefferson Street klubjaiban játszottak és néha ott is laktak. Ez a környék volt a városi fekete közösség és a rhythm and blues központja.1962 novemberében Hendrix részt vett élete első stúdiófelvételén, de vad és még nem teljesen kiforrott stílusa miatt nem szerepelt a végső változaton.
A következő három év folyamán Hendrix bizonytalan körülmények között élt, az USA déli részén a feketék által is látogathaó helyeken lépett fel – ezeket a helyeket összefoglaló néven Chitlin' circuit-nek hívták. Játszott a King Kasualsszal, de turnézó soul- és bluesmuzsikusokat is kísért, mint például Chuck Jackson, Slim Harpo, Tommy Tucker, Sam Cooke és Jackie Wilson. A Chitlin' circuit Jimi karrierjében fontos szerepet töltött be: stílusa sokat fejlődött és közelebbről is megismerhette a blues gyökereit. Ebben az időben játékával sem hírnevet, sem elegendő pénzt nem sikerült szereznie, a rasszizmus és a szegénység pedig mély nyomot hagyott emlékezetében.
A délen elszenvedett megpróbáltatások után Jimi elhatározta, hogy New Yorkban próbál szerencsét. 1964 januárjában a Harlembe költözött, ahol megismerkedett későbbi barátnőjével, Lithofayne „Fayne” Pridgeonnal és az Allen-ikrekkel, Alberttel és Arthurral. Az Allen-ikrek sokat segítettek Jiminek abban, hogy ne kerüljön bajba a városban (több dalban is vokáloztak, ezek közül a legismertebb a „Freedom”). Pidgeon, akinek voltak összeköttetései a zenei életben, menedéket és támogatást adott Jiminek legszegényebb, remény nélküli éveiben. 1964 februárjában Jimi 25 dollárt nyert az Apollo Theaterben rendezett amatőr zenei versenyen, de túl nehéz feladatnak találta, hogy betörjön New York zenei életébe.
1965-ben Hendrix lett a The Isley Brothers új gitárosa; országos turnéra indultak, ami a Chitlin' circuit-et is érintette. Velük készítette első igazi stúdiófelvételét, az Isley Brothers „Testify” című dalát. Nashville-ben otthagyta Isleyéket, hogy Gorgeous George Odellel turnézzon. Atlantában Little Richard kísérőzenekarához, a The Upsettershez csatlakozott. Bár Hendrix bálványozta Richardot, gyakran került vele összetűzésbe pontatlansága, öltözködése és színpadi bohóckodása miatt. Egy rövid időre kiszállt, Ike és Tina Turner zenekarával turnézott, de vad szólói miatt innen is mennie kellett – vissza Little Richardhoz. Néhány hónap múlva azonban innen is kirúgták, mert Washingtonban lekéste a turnébuszt. Ebben az időben alakult ki sajátos színpadi stílusa, amit leginkább Johnny „Guitar” Watson inspirált.
1965 őszén Jimi csatlakozott Curtis Knight The Squires nevű zenekarához; először annak a lerobbant hotelnek az előterében találkoztak, ahol mindketten laktak. Ezután két hónapig a Joey Dee and the Starliters nevű zenekarral turnézott, mielőtt visszatért volna Curtishez. 1965. október 15-én Hendrix egy három évre szóló lemezfelvételi szerződést kötött Ed Chalpin impresszárióval, mely szerint a Curtis Knighttal készített felvételek után 1 dollárt és 1% tiszteletdíjat kapott volna. Kapcsolatuk rövid életű volt, és Hendrix más lehetőség után nézett. A szerződést viszont nem bontották fel, így az később komoly problémákat okozott, amiket azonban sikerült rendezni.
1966 nyarán Jimi megalapította saját zenekarát, a Jimmy James and the Blue Flamest, melynek tagjaival gyakran találkozott a Manny’s Music Shopban. Egyik tagja egy 15 éves, Kaliforniából elszökött gyerek volt, akit Randy Wolfe-nak hívtak. Mivel a zenekarban két „Randy” is volt, Hendrix Wolfe-ot „Randy California”, a másik Randyt pedig „Randy Texas” névre keresztelte. 1967-ben Randy California mostohaapjával, Ed Cassidyvel megalapította a Spirit nevű zenekart.
Hendrix és zenekara rövid időn belül népszerű lett és egész New Yorkban felléptek, de törzshelyük a West Villageben lévő MacDougal Streeten található Cafe Wha? volt. Ekkoriban Hendrix Ellen McIlwaine énekes-gitárossal és Jeff „Skunk” Baxter gitárossal (Manny egyik alkalmazottjával) dolgozott együtt. Találkozott Frank Zappával is.
1966 elején a nyugati 21. utcában lévő Cheetah Clubban Linda Keith, Keith Richards akkori barátnője megismerkedett Hendrixszel; nem akarta elhinni, hogy még senki sem figyelt fel rá. Beajánlotta a Stones menedzserénél, Andrew Loog Oldhamnél, majd Seymour Stein producernél, de egyikük sem látott fantáziát a zenéjében. Linda még a Rolling Stonest is elvitte a Blue Flames egyik koncertjére, de hiába fáradozott. Ezek után beszélt Chas Chandlerrel, a The Animals basszusgitárosával, aki épp otthagyni készült zenekarát, és olyan zenészt keresett, akinek a producere lehet. Chandler nagyon szeretett egy „Hey Joe” című dalt, és biztos volt abban, hogy slágert csinálhat belőle, ha átdolgozza egy rockdallá. Újra a Cafe Wha?-ban történt a döntő felfedezés: amikor Hendrix játszani kezdte saját feldolgozásában a „Hey Joe”-t, Chandler annyira izgalomba jött, hogy italát véletlenül a ruhájára öntötte.
Chandler Londonba vitte Hendrixet, és egy menedzseri és produceri szerződést kötött vele, melynek értelmében Chandler producer, Michael Jeffery, a The Animals menedzsere pedig Hendrix menedzsere lett. Segített megalakítani egy új zenekart, a The Jimi Hendrix Experiencet Noel Redding basszusgitáros (korábban gitáros) és Mitch Mitchell dobos közreműködésével. Egy olyan időszakban, amikor egy zenekar tagjainak bőrszíne ugyanolyan volt, Hendrixnek fontosabbak voltak zenésztársainak képességei, mint azok bőrszíne.
A zenekar először európai klubokban lépett fel, melynek anyagi és szakmai értelemben egyaránt sok haszna volt. Erre már a brit zeneipar is felfigyelt. Színpadi viselkedése és kivételes virtuozitása rengeteg szakmabeli rajongót szerzett neki, úgy mint: Eric Clapton, Jeff Beck, a Beatles, a Rolling Stones, a Who és később Freddie Mercury. A The Who menedzserei kiadójukhoz, a Track Recordshoz szerződtették a zenekart.
Jimi első kislemeze a „Hey Joe” volt, melyet Tim Rose lassú változata alapján dolgozott fel. Ennek B-oldalán a „Stone Free” szerepelt, Jimi első saját dala. Ám a valódi sikert a következő két kislemez hozta meg: a forradalmi és eredeti „Purple Haze”, mely torzított gitárhangja és álomszerű (sokak szerint drogos) látomásai révén lett világhírű; és a „The Wind Cries Mary”. Mindhárom kislemez bekerült a brit Top 10-be. Jimi a színpadon több blues-feldolgozást játszott, ezek közül kiemelkedik B. B. King „Rock Me Baby”-je és Howlin' Wolf „Killing Floor”-jának felgyorsított változata.
Hendrixet Nagy-Britanniában sztárként ünnepelték. Barátnőjével, Kathy Etchinghammel a London középső részén található Brook Street 23-ba költözött. A szomszédos 25-ös házban élt korábban a világhírű barokk zeneszerző, Georg Friedrich Händel. Amikor Hendrix ezt megtudta, több Händel művet tartalmazó lemezt vásárolt, például a Messiást és a Vízizenét. Ma a két ház a Handel House Museumnak ad otthont, ahol mind a két zenészről megemlékeznek.
1967. május 12-én, az Egyesült Királyságban megjelent a The Jimi Hendrix Experience első albuma, az Are You Experienced? Ezen a kiadáson – brit szokás szerint – nem voltak rajta a kislemezek. Ez egy úttörő album; csak 2-3 héttel korábban jelent meg, mint a Beatlestől a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band. A Beatles után az Experience a 2. helyet szerezte meg a listán.
Ezalatt a zenekar gőzerővel turnézott az Egyesült Királyságban és Európában. Ez remek lehetőséget adott Hendrixnek, hogy kialakítsa saját színpadi stílusát. Ennek egyik tetőpontjaként 1967. március 31-én a színpadon felgyújtotta gitárját. Később, mivel több erősítőt és más színpadi berendezést is tönkretett, a Rank Theatre vezetősége felszólította, hogy tartsa féken magát. 1967. június 4-én a londoni Saville Theatreben utolsó brit koncertjüket adták, mielőtt az USA-ba utaztak volna. A Sgt. Pepper csak három nappal azelőtt jelent meg, és a közönség soraiban több híresség is ott volt: Paul McCartney és George Harrison a Beatlesből, Brian Epstein, a Beatles menedzsere, Eric Clapton és Jack Bruce a Creamből, valamint Spencer Davis és Lulu. Jimi eléggé merészen a „Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band” saját változatával kezdte a műsort.
Három hónappal később az USA-ban is megjelent az Are You Experienced?, de a „Red House”, a „Remember” és a „Can You See Me” helyére az első három kislemez A-oldalát tették fel. Míg a brit kiadás a „Foxy Lady”-vel, addig az amerikai a „Purple Haze”-zel kezdődött. Mindkét kiadás izgalmas betekintést ad az Experience zenei világába, és megmutatta, hogy mi mindent lehet csinálni az elektromos gitárral.
Európában már népszerűek voltak, de Amerikában még alig hallottak róluk. A nagy lehetőség akkor jött el, amikor Paul McCartney a Monterey International Pop Music Festival rendezőinek figyelmébe ajánlotta a zenekart. Ez kiváló lehetőség volt Hendrixnek, hogy az USA-ban is megismerjék; nem csak a nagy közönség miatt, hanem azért is, mert az egész eseményt filmre vették és szinte minden moziban bemutatták. Az Experience 1967. június 18-án, vasárnap lépett színpadra, és műsoruk a háromnapos rendezvény egyik csúcspontja volt. Zeneileg is különleges volt: kilenc dalt adtak elő, négy eredetit és öt feldolgozást. Azzal a céllal, hogy még a The Who-nál is nagyobb sikerük legyen, Jimi a „Wild Thing” előadása közben a fogával és a háta mögött gitározott, majd a dal végén ismét felgyújtotta és összetörte gitárját. A háromszor megismételt gitárfelgyújtásból ez volt a második. A fesztiválról készült Monterey Pop című filmet D.A. Pennebaker rendezte, melyben az ominózus gitárfelgyújtás látható.
A fesztivál után az Experience a The Monkees előzenekaraként játszott azok amerikai turnéján. Ők azért kérték Hendrixet, mert kedvelték, de tizenéves közönségük nem értette meg zenéjük lényegét. Ahogy a „Purple Haze” népszerű lett az USA-ban, az Experience otthagyta őket. Chandler később azt mondta, hogy „kirúgásuk” csak a kellő médiavisszhang érdekében történt. Akkoriban az a szóbeszéd járta, hogy az Amerikai Forradalom Lányai nevű egyesület szerint műsoruk túl züllött volt, és ezért kellett menniük. Lillian Roxon ausztrál újságírónő később bevallotta, hogy ő találta ki az egészet.
Ezalatt az Egyesült Királyságban Hendrix vadember imázsáról és zenei trükkjeiről (a fogával vagy a háta mögött gitározott) még mindig beszéltek, de Hendrix zeneileg sokat fejlődött. Elege volt abból, hogy színpadi viselkedésén és kislemezein kívül mással nem foglalkoznak.
1967 decemberében megjelent a The Jimi Hendrix Experience második albuma, az Axis: Bold as Love. Ez az Are You Experienced? zenei stílusát folytatta, olyan ma már klasszikus dalokkal, mint a „Little Wing” vagy az „If 6 Was 9”. Az első dal, az „EXP” egy rádióműsort imitál, amit a földönkívüliek érkezése szakít félbe. Jimi gitárjának recsegő,erősen torzított hangja mintha a hallgató körül forogna, a jobb csatornában elhalkul, a balban viszont újra megjelenik. Ez volt az első album, amit Jimi úgy vett fel, hogy gitárját egy félhanggal mélyebbre hangolta; ezután csak ezt a hangolást használta.
Egy véletlen majdnem megakadályozta a megjelenést. Miután elkészültek a felvételek, Hendrix elvitte a mesterszalagokat, hogy barátai meghallgassák, milyen lesz az album. Amikor kiszállt a taxiból, már csak a második oldal szalagja volt meg. Az egészet az mentette meg, hogy Noel Redding lakásán talált egy másolatot, amit viszont ki kellett simítani, magnója ugyanis begyűrte a szalagot. Mivel a kiadás ideje nagyon közel volt, az Experience Eddie Kramer hangmérnökkel és Chas Chandlerrel egy egész éjszakás felvétel során újravette az első oldal dalait. Hendrix és Kramer később azt mondta, hogy sosem voltak teljesen elégedettek az eredménnyel.
Hendrixnek az album borítója sem nyerte el a tetszését. Bár nagyra értékelte a kép szimbolikus jelentését, eredetileg mégis olyan borítót akart, mely indián (angolul Indian) felmenőinek örökségét tükrözi. A brit tervezők azt hitték, hogy Indiára gondolt, nem pedig Észak-Amerika őslakosaira, ezért látható a képen Jimi és két társa Durga és Visnu, a két védikus istenség alakjában.
Az album megjelenése után tovább folytatták a turnézást, mindig egyre nagyobb közönség előtt léptek fel. Az állandó utazás, a kábítószerezés, az italozás és a kimerültség vége egy rosszul sikerült skandináv turné volt. Jimi részegen randalírozott egy stockholmi szállodában, összetörte szobája berendezését, végül pedig letartóztatták.
A zenekar 1968-ban megjelent harmadik albuma, a dupla Electric Ladyland jelentősen eltért korábbi munkáiktól; sokak szerint három stúdióalbumuk közül ez a legjobb.
Ahogy a felvételek haladtak, Chandlert egyre jobban bosszantotta Hendrix maximalizmusa, aprólékossága és a sok haver, aki a stúdióban kempingezett. Úgy érezte, Hendrix egyre inkább eltávolodik tőle. Amikor Chandler zenész lett, az volt a legfontosabb, hogy a dalokat néhány óra alatt felvegyék, kiadják kislemezen és lehetőleg minél több pénzt keressenek vele. Ez a hatás nyilvánvaló az első két albumon: alig van olyan dal, ami négy percnél hosszabb, mindkettőt gyorsan készítették el és a dalok szerkezete hasonlít a popdalokéra. De amint Hendrix elkezdett kísérletezni és saját kezébe vette a művészeti irányítást, Chandler átengedte neki a vezetést. Chandler távozásának kulcsszerepe volt a felvételek további alakulásában.
Hendrix több hangszerrel és effekttel kezdett kísérletezni, és a zenekar felállását is gyakran változtatta. Az album felvételein többek között Dave Mason, Chris Wood és Steve Winwood a Trafficből, Buddy Miles dobos és Al Kooper, Bob Dylan orgonistája is szerepelt. Ez is oka volt Chandler kiválásának. Később elmesélte, hogy Hendrix fegyelmezett munkamódszere egyre kiszámíthatatlanabbá vált. Gyakran az éjszaka közepén kezdte a munkát, a stúdióban pedig egy csomó ismeretlen ember lézengett.
Chandlert az is ingerelte, hogy egy dalnak hányszor kezdtek neki. A „Gypsy Eyes”-ből például 43 felvétel készült, az „All Along the Watchtower” akusztikus gitárszólamát Dave Mason több mint húsz alkalommal játszotta fel (Hendrix állandóan elégedetlen volt). Ez már Noel Reddinget is zavarta, aki gyakran hagyta el a stúdiót, hogy elkerülje a nyílt összetűzéseket és hogy megnyugodjon. Mire visszatért, Hendrix általában a basszusgitár szólamait is feljátszotta.
Ezeknek az eseményeknek a hatása a dalok stílusán is érződik. Első hallásra észrevehető, hogy ezek már nem voltak hagyományos popdalok, gyakran hiányzott belőlük a könnyen megjegyezhető téma vagy motívum, néha azonban dallamuk sincs. Ezen kívül a dalszövegekben tárgyalt témák és a hozzájuk komponált zenék Hendrix minden addigi munkáján túlmutatnak.
Például az album négy dala mintha külön zenei egységet alkotna, mely egy álommal kezdődik („Rainy Day, Dream Away”). Ezután a dal főszereplője elhatározza, hogy asszonyával alámerül a tengerbe, hogy elmeneküljön az emberiség okozta csapásoktól, mint például a háború („1983… (A Merman I Should Turn to Be)”). A dal végén a főhős megérkezik a víz alatti világba, ahol mindenki boldog. A következő részben („Moon, Turn the Tides…Gently Gently Away”) a tengeralattjáró hangja hallható. Az utolsó részben főhősünk felébred álmából, és hallhatjuk a világon úrrá levő zűrzavart, amit a lázas zene szimbolizál („Still Raining, Still Dreaming”).
Az Electric Ladylanden számos más emlékezetes darab hallható, többek között a „Voodoo Child (Slight Return)” és Bob Dylan „All Along the Watchtower”-jének feldolgozása. Ez szinte minden részletében különbözik az eredetitől, ma pedig az egyik legjobb, elektromos gitárral előadott dalnak tartják.
Négy évig tartó karrierje során Jimi számtalan alkalommal lépett fel híres zenészekkel. Létezik egy felvétel, ami 1968 márciusában, a Steve Paul's Scene Clubban készült: ezen Hendrix mellett Johnny Winter bluesgitáros, Buddy Miles, az Electric Flag dobosa, valamint Jim Morrison hallható. Morrison meglehetősen részeg volt, ezért „éneke” inkább csak egy obszcén dolgokkal teli dörmögés. A felvételen hallható, amint Hendrix bekonferálja Morrisont, és egy jobb mikrofont ad neki. A Morrison's Lament című felvétel a Hendrix- és Doors-relikviák gyűjtői körében közismert volt. Az örömzenélés anyagából készült album több címen is megjelent (eredetileg Sky High, majd Woke Up This Morning), néhányan pedig (tévesen) azt gondolták, hogy Johnny Winter zenekara hallható rajta.
1969. február 18-án és 24-én az Experience a londoni Royal Albert Hallban két teltházas koncertet adott. Ez volt a zenekar utolsó fellépése az Egyesült Királyságban. A koncertről „Experience” címmel film is készült, amit máig sem adtak ki.
Noel Reddingnek már elege volt abból, hogy nem játszhatott eredeti hangszerén, a gitáron. 1968-ban megalakította saját együttesét, a Fat Mattresst (Vastag Matrac). Néha az Experience előzenekaraként játszottak – Hendrix csak „Vékony Párna” néven illette őket. Hendrix és Redding egyre ritkábban találkozott, ezért az Electric Ladylanden sok basszusszólamot Hendrix vett fel.
Redding a koncertek által kiváltott tömeghisztériát sem szerette. Utolsó koncertje a zenekarral 1969. június 29-én volt, a denveri popfesztiválon. A háromnapos eseményen folyamatos zavargások és a rendőrökkel való összecsapások foglalták le az embereket. A három zenészt egy bérelt teherautó rakterében csempészték ki a fesztiválról. Másnap Redding bejelentette, hogy kilép a zenekarból.
Noel Redding kiválása után Hendrix a New York állambeli Shokanban egy nyolc hálószobás házat bérelt ki, hogy ott töltse 1969 nyarát. Michael Jeffery menedzser állta a költségeket és még szakácsot és házvezetőt is küldött abban bízva, hogy Hendrix a vidék nyugalmában újabb albumra való dalt tud írni. Redding helyére Jimi régi katonatársát, Billy Coxot hívta a zenekarba; vele még a Chitlin Circuit idején játszott együtt. Következő kötelezettségének, egy fellépésnek a The Tonight Showban már a Hendrix, Cox és Mitchell alkotta trió tett eleget. Hogy túllépjen a power trió adta lehetőségeken, bevette a zenekarba Larry Lee ritmusgitárost (egy másik barát a katonaságból), valamint Juma Sultan és Jerry Velez ütőhangszereseket. Az új formációt Gypsy Sun and Rainbowsnak nevezte el, de Hendrix menedzsmentje sosem kötött velük szerződést. A vidéki élet és a shokani ház légköre segített több új dal megírásában, például: „Jam Back at the House”, „Shokan Sunrise”, „Villanova Junction”, és a funkos hatást mutató „Message to Love” és „Izabella”.
A Woodstocki fesztiválon.
Népszerűségének köszönhetően Hendrix 1969. augusztus 18-án a woodstocki fesztiválon is fellépett. Bár a világ legtehetségesebb zenészei és legjobb zenekarai kaptak meghívást, mégis Hendrixet tartották a legjobbnak, ezért vasárnap estére tervezett fellépése volt a fesztivál záróeseménye. - Jimi Woodstock-i bevezetőjéből: "Úgy döntöttünk, hogy mindent megváltoztatunk,és elnevezzük Gipsy, Sun, and Rainbows-nak. Röviden arról van szó, hogy ez egy cigányzenekar."
Jimi piros hajpántot és rojtos fehér dzsekit viselt, amit barátai, Colett és Stella butikjában szerzett be. A fehér Stratóval lépett színpadra, és mivel az elhangzott bevezető nem nyerte meg a tetszését, elmondta hogy megunták az Experience-t, és néha nagyon bedurrant az agyuk. Az öttagú zenekar bemutatása közben, egy alak bekiabált: "Be vagy nyomva, Jimi?" Jimi elengedte a füle mellett a beszólást, és folytatta. A műsort adminisztratív és technikai problémák hátráltatták. A mostoha időjárás és a bedugult utak okozta késés miatt csak hétfő reggel tudták elkezdeni a műsort, ekkorra azonban a közönség nagyobb része már elindult hazafelé. A többiek megvárták, még mielőtt elmentek volna. A zenekart The Jimi Hendrix Experience néven mutatták be, de a kezdés után nem sokkal Hendrix Gypsy Sun and Rainbowsra javította ki. A mikrofon- és a hangolási problémáktól eltekintve hallható volt, hogy kibővített zenekara nem próbált eleget, néha egyszerűen nem tudtak vele lépést tartani. Ennek ellenére Hendrix egy (rock)történelmi jelentőségű műsort adott, melyben előadta többek között az amerikai himnusz ma már kultikussá vált adaptációját és egy szóló improvizációt.
A Hendrix stílusa körül kialakult vita tetőpontja az amerikai himnusz „interpretációja” volt, melyet először 1968. szeptember 4-én adott elő. Az általa előadott változatban a háború hangjait (gépfegyverek, bombázás, sikolyok) csalta ki gitárjából. Döntően két vélemény alakult ki: egyesek azt mondták rá, hogy Amerika-ellenes gúnyolódás, mások pedig azt, hogy egy generáció állásfoglalása a társadalom nyugtalanságáról, a szépség, a spontaneitás és a tragédia szimbóluma. Leghíresebb előadása a woodstocki fesztiválon volt.
Hendrix a himnusz átdolgozását nem politikai állásfoglalásnak szánta. Azt mondta, hogy ez egyszerűen egy másfajta megközelítés. Amikor a Dick Cavett Showban egyesek túl „liberálisnak” tartották a woodstocki előadást, Hendrix azt válaszolta: „Szerintem gyönyörű volt”, amivel a közönség is egyetértett. Pályafutása utolsó szakaszában csak egy dalt szánt kifejezett politikai állásfoglalásnak, ez pedig a „Machine Gun”.
A dalból több stúdiófelvétel is készült, utolsó nyilvános előadása pedig 1970. augusztus 1-jén Honoluluban, Hawaiin volt.
A Gypsy Sun and Rainbows meglehetősen rövid életű volt: a woodstocki fesztiválon kívül még két fellépés, néhány stúdiófelvétel és a The Dick Cavett Showban való szereplés után Hendrix szélnek eresztette a zenekart, csak Billy Cox maradt vele. 1969 decemberében a torontói bíróság a heroin birtoklása miatt indított perben ártatlannak nyilvánította; ezután bevette Cox mellé Buddy Miles dobost, és egy új triót alapított Band of Gypsys néven. Két napig próbáltak a Baggy's Studiosban, ezalatt meglepően sok új dalt vettek fel, köztük az eleven „Earth Blues”-t, melynek vokálját a The Ronettes énekelte. 1969-1970 szilveszterén négy koncertet adtak Bill Graham Fillmore East-jében, New Yorkban. A koncerteknek több különleges darabja volt, ezek közül a „Machine Gun” 12 perces változata az egyik legemlékezetesebb. A Band of Gypsys az egyetlen koncertalbum, melynek kiadását Hendrix jóváhagyta; kiadásával végre megszűnt az Ed Chalpinnel folytatott jogi huzavona.
Második és egyben utolsó koncertjüket egy hónappal később, 1970. január 28-án tartották a Madison Square Gardenben. Woodstockhoz hasonlóan itt is több fellépő volt, így a Band of Gypsys csak hajnali háromkor tudta elkezdeni a műsort. Hendrix ekkor valamilyen kábítószer hatása alatt állt, és nem volt olyan állapotban, hogy megfelelő műsort tudjon adni. A „Who Knows” meglehetősen komor változatát játszották, utána pedig egy nőt küldött melegebb éghajlatra, aki mindenképp a „Foxy Lady”-t akarta hallani. Belekezdett a második dalba, amit aztán a felénél hirtelen abbahagyott, és azt mondta a közönségnek: „Ez van, ha a Föld az űrt dugja – ezt sose feledd”. Egy ideig némán ült a színpadon, majd a személyzet lekísérte. Több feltevés is létezik, hogy mi történt voltaképp: Buddy Miles szerint Michael Jeffery LSD-t adott Hendrixnek, hogy ezzel szabotálja a zenekart, és okot találjon az Experience újjáalakítására. Johnny Winter azt mondta, hogy Hendrix akkori barátnője, Devon Wilson kevert valamit az italába.
1970. augusztus 26-án hivatalosan is megnyílt az Electric Lady Studios New Yorkban. Két évvel korábban Hendrix és Jeffery megvette a Generation Clubot a Greenwich Village-ben. Kezdetben egy saját klubot akartak nyitni, de rájöttek, hogy egy saját stúdió sokkal hasznosabb lenne. Az Electric Ladyland stúdióköltségei elképesztőek voltak, mert egész nap benn voltak és a stúdióidő lefoglalása is drága volt. A stúdió felépítése majdnem dupla annyi időt és pénzt emésztett fel, mint amennyi el volt tervezve: késtek az engedélyek, a bontás idején az eső az egész helyet elöntötte és különböző hangszigetelési és statikai változtatás is szükséges volt, miután rájöttek, hogy az épület egy föld alatti vízfolyás mellékága fölött áll. Végül a Warner Brothers-től kértek egy hat számjegyű kölcsönt.
A stúdió ma New York és a zeneipar legendái közé tartozik: megszámlálhatatlanul sok zenész készített itt felvételeket.
Az Electric Lady megnyitása előtti néhány hétben Hendrix már elkezdte egy új album munkálatait. A dalok egy része a Cry of Love, a War Heroes és a Loose Ends című albumokon jelent meg. Egy júniusi koncerten azt mondta, hogy az új album júliusban vagy augusztusban jön ki, egy vagy két részben. Halála után néhány dal a Cry of Love című albumon jelent meg. Ám az új album felvételei – melynek munkacíme First Rays of the New Rising Sun volt – egészen addig tartottak, amíg el nem utazott az európai turnéra. A megnyitó után Hendrix és Cox az Air India egyik gépén Londonba repült, hogy ott találkozzon Mitchell-lel.
1970. szeptember 6-án, élete utolsó koncertjén Hendrixet a közönség kifütyülte, a hangulat egyébként is fenyegető volt; miután lejött a színpadról, az egészet felgyújtották. Cox kiszállt a turnéból és visszarepült az Államokba, mert fenciklidin túladagolást szenvedett.
Jimi Hendrixet 1970. szeptember 18-án kora reggel holtan találták Londonban, a Samarkand Hotel (Lansdowne Crescent 22) alagsorában. Hendrix halálának körülményeit sosem tisztázták, és talán soha nem is fogják. Német barátnőjével, Monika Dannemann-nal töltötte az éjszakát. Valószínűleg a 9 Vesperax altató illetve az előtte elfogyasztott alkohol hatására, saját hányásába fulladt bele. Dannemann évekig nyilvánosan azt állította, hogy Hendrix még életben volt, amikor a mentőautóba helyezték; azonban azzal a reggellel kapcsolatos megjegyzései gyakran ellentmondóak és zavartak voltak, interjúról interjúra változtak. Rendőrségi és mentőszolgálati jelentések szerint azonban Hendrix már halott volt, amikor a helyszínre érkeztek, és már halott volt egy ideje; az apartman üres volt, és az ajtaja nyitva volt. 1996-ban Hendrix hosszútávú brit barátnője, Kathy Etchingham becsületsértésért feljelentette Monika Dannemannt, aki ezek után (feltételezések szerint) öngyilkos lett.
Az apartmanban találtak egy szomorú verset, amit Hendrix írt, és sokak szerint azt bizonyította, hogy Hendrix öngyilkosságot követett el. Egy másik, spekulatívabb nézet szerint Hendrixet meggyilkolták – erőszakkal altatót és bort adtak be neki, majd Michael Jeffery manager által felbérelt gyilkosok megfojtották egy sállal. A legelfogadottabb elmélet szerint azonban Hendrix egyszerűen rosszul ítélte meg az altatók hatóerejét, és alvás közben megfulladt, mivel nem tudott magához térni, mikor hányt.
Gyakori tévhit, hogy Hendrix tervezett Black Gold című albumát ellopták a Londoni apartmanból; valójában a szalagokat Jimi Mitch Mitchellnek adta, az Isle of Wight fesztiválon 3 héttel a halála előtt. Hendrix Greenwich Village-i apartmanját azonban tényleg ismeretlen vandálok rabolták ki, és loptak el számos személyes tárgyat, szalagokat, és számtalan oldalnyi dalszöveget és verset, melyekből némelyik előkerült árveréseken, vagy gyűjtők kezében.
Nagylemezek:
Are You Experienced (1967)
Axis Bold As Love (1967)
Smash Hits (1968)
Electric Ladyland (1968)
Band Of Gypsys (1970)
Cry Of Love (1970)
Isle Of Wright (1971)
Experience (1971)
Rainbow Bridge (1971)
Hendrix In The West (1972)
At His Best (1972)
War Heroes (1973)
Soundtrack From "Jimi Hendrix" (1973)
Loose Ends (1973)
Midnight Lightning (1975)
Crash Landing (1975)
For Real (1975)
Plays Berkeley (1977)
The Essential Jimi Hendrix (1978)
The Greatest Rock Sensation (1977)
9 To The Universe (1980)
Live (1980)
Voodoo Chile (1982)
The Legendary Jimi Hendrix (1982)
Wake up This Morning (1981)
Live 69-70 (1984)
Tomorrow Never Knows (1984)
Superstar (1985)
Kiss The Sky (1985)
Jimi Plays Monterey (1986)
Live At Winterland (1987)
Live At The Isle Of Wright (1988)
Radio One (1989)
Corner Stones (1990)
The Best Of & The Rest Of Jimi Hendrix (1991)
Stages 67-70 (1992)
Blues (1994)
Last experience (1994)
Live At Woodstock (1994)
First Rags Of The New Rising (1997)
If Six Where Nine (1997)
South Saturn Delta (1997)
BBC Sessions (1998)
Early Years (1998)
New York Session (1998)
Experience Hendrix (1998)
His Greatest Hits (1998)
Live At The Fillmore East (1999)
Testében kábítószer és altató tömeg, amely örökre elaltatta. Albumain sokrétű, különleges zene található: előfordulnak jazzes, bluesos, soulos és hard rock elemek is. A bluesra épülő kemény zenéje miatt a heavy metal megalkotójának is nevezik. De a pszichidelia sem állt messze tőle, főleg akkor amikor már erősen a drogok és alkohol hatása alatt állt. Halála után mintegy 100 kalózlemez került forgalomba. A hivatalosabbak, a jobb minőségüek és az érdekesebbek bekerültek a legjelentősebb diszkográfiákba. A Rolling Stone című, kéthetenként megjelenő amerikai szaklap így búcsúztatta 1970-ben: "Jimi Hendrix volt az első néger muzsikus, aki versenyre hívta ki a fehérek rock and roll-ját és le is győzte azt..."
Forrás:Wikipédia
literatura.hu
2011. június 14., kedd
B. B. King
Riley B. King (B. B. King) (Itta Bena, Mississippi, Egyesült Államok 1925. szeptember 16.) Minden idők talán leghíresebb bluesgitárosa
Egy ültetvényen született a Mississippi állam beli Itta Benában. 9 évesen kezdett gitározni, közben kórusba is járt, ahol énekelni tanult. 20 éves korában Memphisbe ment unokatestvéréhez, ahol kezdetben utcazenélésből próbált megélni, később a helyi WDIA rádióállomás lemezlovasaként dolgozott, amivel regionális szinten ismertté vált. Lemezlovasként kapta a „The Beale Street Blues Boy” becenevet, mely később „Blues Boy King”-re, végül csak B. B. Kingre rövidült. Egy idő után ismét gyerekkori szerelme, a gitár felé fordult, és a Modern Records kiadásában elkészítette első felvételeit.
1968-ban Johnny Winterrel és Mike Bloomfielddel koncertezett nagy sikerrel, aminek következtében a The Rolling Stones 1969-ben meghívta amerikai turnéjára. Ugyanebben az évben szerezte a "The Thrill Is Gone" című dalát, mellyel már nem csak a blues, de a poplisták élére is felkerült. A dal sikereinek köszönhetően King egyre inkább a kommersz popzene felé fordult. Egyre keresettebb előadó lett, dalai megjelentek TV reklámokban, TV showkban, ezzel együtt azonban egyre kevesebb lemezt adott ki.
Munkássága elismeréseként 1984-ben beválasztották a Blues Foundation Hall Of Fame-be, 1987-ben pedig a Rock And Roll Hall Of Fame-be. Minden idők legaktívabb zenésze, még 70 éves korán túl is évi 200 fellépése van. Szenvedélyes szerencsejátékos lett, vegetáriánus, nem iszik alkoholt és nem dohányzik. Állítása szerint tizenöt gyermek apja, melyek mind más anyától származnak.
1992-ben játszik Gary Moore After Hours című albumán.
1993-ban részt vett a Blues Summit-on, 2000-ben pedig elkészítette az Eric Claptonnal közös, Riding with the King c. lemezt. 2005-ben a University Of Mississippi díszdoktorává avatták.
A kisgyerek korától gitározó King soha nem járt tanárhoz, tudását teljes egészében autodidakta módon sajátította el. Az évek során folyamatosan fejlődött technikája, és pár év alatt a bluesvilág egyik legjellegzetesebb gitártechnikáját tudhatta magáénak. Stílusában érződik a delta blues lüktetése, de ezt a hangzást sikerrel vegyítette a kor más gitárosaira jellemző dzsesszes motívumokkal, így létrehozva az eredeti B. B. King-hangzást. Saját bevallása szerint az akkordjáték sosem volt az erőssége, de tempóérzéke, ujjvibratoja, és az egész dallamjátéka egyedülálló.
forrás:Wikipédia, Jávorszky Béla Szilárd – Sebők János: A rock története I. (Budapest, Glória Kiadó, 2005, ISBN 963-9587-09-5)
Egy ültetvényen született a Mississippi állam beli Itta Benában. 9 évesen kezdett gitározni, közben kórusba is járt, ahol énekelni tanult. 20 éves korában Memphisbe ment unokatestvéréhez, ahol kezdetben utcazenélésből próbált megélni, később a helyi WDIA rádióállomás lemezlovasaként dolgozott, amivel regionális szinten ismertté vált. Lemezlovasként kapta a „The Beale Street Blues Boy” becenevet, mely később „Blues Boy King”-re, végül csak B. B. Kingre rövidült. Egy idő után ismét gyerekkori szerelme, a gitár felé fordult, és a Modern Records kiadásában elkészítette első felvételeit.
1968-ban Johnny Winterrel és Mike Bloomfielddel koncertezett nagy sikerrel, aminek következtében a The Rolling Stones 1969-ben meghívta amerikai turnéjára. Ugyanebben az évben szerezte a "The Thrill Is Gone" című dalát, mellyel már nem csak a blues, de a poplisták élére is felkerült. A dal sikereinek köszönhetően King egyre inkább a kommersz popzene felé fordult. Egyre keresettebb előadó lett, dalai megjelentek TV reklámokban, TV showkban, ezzel együtt azonban egyre kevesebb lemezt adott ki.
Munkássága elismeréseként 1984-ben beválasztották a Blues Foundation Hall Of Fame-be, 1987-ben pedig a Rock And Roll Hall Of Fame-be. Minden idők legaktívabb zenésze, még 70 éves korán túl is évi 200 fellépése van. Szenvedélyes szerencsejátékos lett, vegetáriánus, nem iszik alkoholt és nem dohányzik. Állítása szerint tizenöt gyermek apja, melyek mind más anyától származnak.
1992-ben játszik Gary Moore After Hours című albumán.
1993-ban részt vett a Blues Summit-on, 2000-ben pedig elkészítette az Eric Claptonnal közös, Riding with the King c. lemezt. 2005-ben a University Of Mississippi díszdoktorává avatták.
A kisgyerek korától gitározó King soha nem járt tanárhoz, tudását teljes egészében autodidakta módon sajátította el. Az évek során folyamatosan fejlődött technikája, és pár év alatt a bluesvilág egyik legjellegzetesebb gitártechnikáját tudhatta magáénak. Stílusában érződik a delta blues lüktetése, de ezt a hangzást sikerrel vegyítette a kor más gitárosaira jellemző dzsesszes motívumokkal, így létrehozva az eredeti B. B. King-hangzást. Saját bevallása szerint az akkordjáték sosem volt az erőssége, de tempóérzéke, ujjvibratoja, és az egész dallamjátéka egyedülálló.
forrás:Wikipédia, Jávorszky Béla Szilárd – Sebők János: A rock története I. (Budapest, Glória Kiadó, 2005, ISBN 963-9587-09-5)
2011. június 13., hétfő
John Lee Hooker
John Lee Hooker (Clarksdale, Mississippi, USA,1917. augusztus 22. – Los Altos, Kalifornia, USA, 2001. június 21.) amerikai bluesénekes, gitáros és dalszövegíró. Az amerikai Mississippi állam Coahoma megyéjében, Clarksdale-től nem messze született egy zenész családban. Mostohaapja egy helyi blues gitáros volt.
Hooker 1917. augusztus 22-én született Coahoma megyében, Clarksdale-től nem messze, William (1871-1923) Hooker földbérlő és baptista prédikátor és Minnie Ramsey Hooker (1875-?) tizenegyedik gyermekeként. John és testvérei otthon tanultak. Csak vallási zenéket hallgathattak. 1921-ben szülei elváltak, a következő évben anyja hozzáment William Moore-hoz, egy blues énekeshez, aki biztosította Johnnak az első gitár bemutatóját. Egy évvel később (1923-ban), mikor John édesapja meghalt, John elszökött otthonról. Soha többet nem találkozott anyjával és mostohaapjával.
Az 1930-as években Memphisben élt és dolgozott a Beale Streeten, ahol alkalmi fellépései voltak házibulikon. Különféle gyárakban dolgozott a II. világháború alatt, később a Ford Motor Company-nál Detroitban is. Detroit északi részén a Hastings Streeten (a feketék mulatozóhelyének központja) töltötte idejét blues bárokban, találkozóhelyeken. Detroit-i klubokban lépett fel, ezért népszerűsége gyorsan nőtt. Új, "hangosabb" hangszerre volt szüksége, ezért megvette első elektromos gitárját.
Hooker karrierje 1948-ban kezdődött el, mikor az ügynöke készíttetett egy demo lemezt Hookerrel és a Bihari brothers-szel (a Modern Records tulajdonosaival).
Bár dadogott, a dalait félig beszélve adta elő, ami jellegzetességévé vált. Zenéjének ritmusa kötetlen volt, hasonlított a Delta blues előadóira. Éneke is inkább a beszédhez állt közelebb, semmint dallamok kiénekléséhez. Ez a laza, kötetlen stílus a Chicagóból érkező elektromos blues zenekarok megjelenésével vesztett népszerűségéből, bár amikor nem szólóban játszott, Hooker megpróbálta a kettőt ötvözni.
Hooker Memphisben (Tennessee állam) kezdett zenélni, majd 1943-ban Detroitba költözött, ahol gyári munkás volt. Itt élt 1969-ig, a város keleti részén, a feketék szórakozóhelyei közelében. Első lemezfelvételeit 1948-ban készítette, ezek közül a "Boogie Chillen" sláger lett. Több mint egymillió darabot adtak el belőle. Ez megteremtette számára a lehetőséget, hogy olyan, ma már klasszikus dalokat vegyen fel, mint a "Crawling King Snake", az "In the Mood", a "Rock House Boogie" és a "Shake Holler Run".
Szólókarriert kezdett, az 1960-as évek elején a blues és a folk rajongói között is népszerűvé vált, így ő mutathatta be a közönségnek a fiatal Bob Dylant.
1980-ban előadta nagysikerű dalát, a "Boom Boom"-t a Blues Brothers című filmben.
1989-ben vendégmuzsikusok – Keith Richards, Carlos Santana – társaságában felvette The Healer című, Grammy-díjnyertes albumát.
2001-ben, röviddel európai turnéja előtt betegedett meg, és nem sokkal utána elhunyt.
Hooker több, mint 100 albumot vett fel, utolsó éveiben San Franciscó-ban élt.
Jellegzetes, mély tónusú énekhangja mellett gitárkísérete iskolát teremtett. Gitárstílusa egyszerűnek tűnik, ám lüktető basszusmeneten alapuló, egyetlen gitáron játszott kétszólamú kísérete technikai bravúr. Még az 1990-es évek elején is készített felvételeket, így duettet énekelt Van Morrison Gloria című dalában, illetve Bonnie Raitt-tal.
Számos dalát popegyüttesek is lemezre vették, így a Rolling Stones és az Animals.
Dalait lemezre vették például Dimples (Animals, Spencer Davis Group), Boom boom (Animals, Yardbirds).
Nagylemezek:
1959 - How Long Blues (released on United)
1959 - I'm John Lee Hooker (Vee Jay Records)
1959 - The Folk Blues of John Lee Hooker (Riverside)
1959 - Burning Hell (Riverside)
1960 - That's My Story (Riverside)
1960 - House Of The Blues
1960 - I'm John Lee Hooker
1961 - John Lee Hooker Sings The Blues
1961 - Plays And Sings The Blues
1962 - Burnin'
1962 - Drifting the Blues
1962 - Tupelo Blues
1964 - The Great John Lee Hooker
1964 - I Want To Shout The Blues
1964 - Burning Hell
1965 - Hooker & The Hogs
1965 - Seven Nights
1967 - Urban Blues
1967 - Live at Caf? Au Go-Go
1968 - Hooked on Blues
1969 - Get Back Home
1969 - Big Red Blues
1969 - Simply The Truth
1971 - Endless Boogie
1971 - Hooker 'N' Heat/Infinite boogie
1971 - Never Get Out Of These Blues Alive
1972 - Live At Soledad Prison
1973 - Kabuki Wuki
1974 - Free Beer And Chicken
1976 - In Person
1979 - Sad & Lonesome
1980 - Everybody Rockin'
1986 - Jealous
1987 - Don't Look Back
1989 - John Lee Hooker's 40th Anniversary Album
1989 - The Detroit Lion
1989 - The Healer
1990 - The Hot Spot (Featuring Miles Davis)
1991 - Mr. Lucky
1992 - Boom Boom
1992 - This Is Hip
1995 - Chill Out
1995 - Whiskey & Wimmen
2001 - House Rent Boogie
2006 - Hooker
forrás:Wikipédia
literatura.hu
Hooker 1917. augusztus 22-én született Coahoma megyében, Clarksdale-től nem messze, William (1871-1923) Hooker földbérlő és baptista prédikátor és Minnie Ramsey Hooker (1875-?) tizenegyedik gyermekeként. John és testvérei otthon tanultak. Csak vallási zenéket hallgathattak. 1921-ben szülei elváltak, a következő évben anyja hozzáment William Moore-hoz, egy blues énekeshez, aki biztosította Johnnak az első gitár bemutatóját. Egy évvel később (1923-ban), mikor John édesapja meghalt, John elszökött otthonról. Soha többet nem találkozott anyjával és mostohaapjával.
Az 1930-as években Memphisben élt és dolgozott a Beale Streeten, ahol alkalmi fellépései voltak házibulikon. Különféle gyárakban dolgozott a II. világháború alatt, később a Ford Motor Company-nál Detroitban is. Detroit északi részén a Hastings Streeten (a feketék mulatozóhelyének központja) töltötte idejét blues bárokban, találkozóhelyeken. Detroit-i klubokban lépett fel, ezért népszerűsége gyorsan nőtt. Új, "hangosabb" hangszerre volt szüksége, ezért megvette első elektromos gitárját.
Hooker karrierje 1948-ban kezdődött el, mikor az ügynöke készíttetett egy demo lemezt Hookerrel és a Bihari brothers-szel (a Modern Records tulajdonosaival).
Bár dadogott, a dalait félig beszélve adta elő, ami jellegzetességévé vált. Zenéjének ritmusa kötetlen volt, hasonlított a Delta blues előadóira. Éneke is inkább a beszédhez állt közelebb, semmint dallamok kiénekléséhez. Ez a laza, kötetlen stílus a Chicagóból érkező elektromos blues zenekarok megjelenésével vesztett népszerűségéből, bár amikor nem szólóban játszott, Hooker megpróbálta a kettőt ötvözni.
Hooker Memphisben (Tennessee állam) kezdett zenélni, majd 1943-ban Detroitba költözött, ahol gyári munkás volt. Itt élt 1969-ig, a város keleti részén, a feketék szórakozóhelyei közelében. Első lemezfelvételeit 1948-ban készítette, ezek közül a "Boogie Chillen" sláger lett. Több mint egymillió darabot adtak el belőle. Ez megteremtette számára a lehetőséget, hogy olyan, ma már klasszikus dalokat vegyen fel, mint a "Crawling King Snake", az "In the Mood", a "Rock House Boogie" és a "Shake Holler Run".
Szólókarriert kezdett, az 1960-as évek elején a blues és a folk rajongói között is népszerűvé vált, így ő mutathatta be a közönségnek a fiatal Bob Dylant.
1980-ban előadta nagysikerű dalát, a "Boom Boom"-t a Blues Brothers című filmben.
1989-ben vendégmuzsikusok – Keith Richards, Carlos Santana – társaságában felvette The Healer című, Grammy-díjnyertes albumát.
2001-ben, röviddel európai turnéja előtt betegedett meg, és nem sokkal utána elhunyt.
Hooker több, mint 100 albumot vett fel, utolsó éveiben San Franciscó-ban élt.
Jellegzetes, mély tónusú énekhangja mellett gitárkísérete iskolát teremtett. Gitárstílusa egyszerűnek tűnik, ám lüktető basszusmeneten alapuló, egyetlen gitáron játszott kétszólamú kísérete technikai bravúr. Még az 1990-es évek elején is készített felvételeket, így duettet énekelt Van Morrison Gloria című dalában, illetve Bonnie Raitt-tal.
Számos dalát popegyüttesek is lemezre vették, így a Rolling Stones és az Animals.
Dalait lemezre vették például Dimples (Animals, Spencer Davis Group), Boom boom (Animals, Yardbirds).
Nagylemezek:
1959 - How Long Blues (released on United)
1959 - I'm John Lee Hooker (Vee Jay Records)
1959 - The Folk Blues of John Lee Hooker (Riverside)
1959 - Burning Hell (Riverside)
1960 - That's My Story (Riverside)
1960 - House Of The Blues
1960 - I'm John Lee Hooker
1961 - John Lee Hooker Sings The Blues
1961 - Plays And Sings The Blues
1962 - Burnin'
1962 - Drifting the Blues
1962 - Tupelo Blues
1964 - The Great John Lee Hooker
1964 - I Want To Shout The Blues
1964 - Burning Hell
1965 - Hooker & The Hogs
1965 - Seven Nights
1967 - Urban Blues
1967 - Live at Caf? Au Go-Go
1968 - Hooked on Blues
1969 - Get Back Home
1969 - Big Red Blues
1969 - Simply The Truth
1971 - Endless Boogie
1971 - Hooker 'N' Heat/Infinite boogie
1971 - Never Get Out Of These Blues Alive
1972 - Live At Soledad Prison
1973 - Kabuki Wuki
1974 - Free Beer And Chicken
1976 - In Person
1979 - Sad & Lonesome
1980 - Everybody Rockin'
1986 - Jealous
1987 - Don't Look Back
1989 - John Lee Hooker's 40th Anniversary Album
1989 - The Detroit Lion
1989 - The Healer
1990 - The Hot Spot (Featuring Miles Davis)
1991 - Mr. Lucky
1992 - Boom Boom
1992 - This Is Hip
1995 - Chill Out
1995 - Whiskey & Wimmen
2001 - House Rent Boogie
2006 - Hooker
forrás:Wikipédia
literatura.hu
2011. június 12., vasárnap
Miles Davis
1926. május 26.án született – 1991. szeptember 28-án hunyt el,afroamerikai jazz trombitás, zenekarvezető és zeneszerző, a jazztörténet egyik legnagyobb hatású és legkiemelkedőbb alakja. A második világháború végétől a 90-es évek elejéig a jazz szinte minden fontosabb mozzanatánál előtérben volt. Olyan kiváló zenészek kezdték nála pályafutásukat, mint John Coltrane, Herbie Hancock vagy John McLaughlin.
Miles Davis jómódú középosztálybeli családba született 1926. május 26-án az illinoisi Altonban, ahonnan egy évvel később St. Louisba költöztek. Édesapja fogorvos volt, anyja, Cleo Henry, tehetséges zongorista, de Miles trombitát kapott apjától a 13. születésnapjára. Lelkesen tanult játszani a hangszeren egy magántanártól, és 17 éves korától szerepelt a helyi Blue Devils nevű bandában.
Amennyire kitárulkozó volt a színpadon, annyira volt zárkózott a magánéletben. Nem is annyira ismerőseivel (akiket többnyire ő válogatott meg), inkább a körén kívül esőkkel szemben. Életrajzírója, Quincy Troupe feljegyzett néhány esetet, amikor Davis egyszerűen tudomást sem vett arról, hogy idegenek hozzá szóltak, vagy rosszabb esetben gorombán elutasító volt.
Miles Davis nem haladt a korral, a kor haladt utána. Az újítás vágya hajtotta, és kiváló érzékkel választott partnereket maga mellé céljai eléréséhez. A kiszemelt fiatal zenészek, akikkel igen gyakran nagyszerűt alkotott, később maguk jogán is elsőrangú előadókká, zenekarvezetőkké váltak. Vitathatatlan helyet szerzett a jazz történetében mint a legnagyobb zenekarvezető és a változások katalizátora. Bár kísérletei nem mindig voltak sikeresek, és időnként teljes értetlenség kísérte őket, sosem voltak öncélúak. Miles Davis hatása a 20. század zenéjére felbecsülhetetlen.
forrás:Wikipédia
Miles Davis jómódú középosztálybeli családba született 1926. május 26-án az illinoisi Altonban, ahonnan egy évvel később St. Louisba költöztek. Édesapja fogorvos volt, anyja, Cleo Henry, tehetséges zongorista, de Miles trombitát kapott apjától a 13. születésnapjára. Lelkesen tanult játszani a hangszeren egy magántanártól, és 17 éves korától szerepelt a helyi Blue Devils nevű bandában.
Amennyire kitárulkozó volt a színpadon, annyira volt zárkózott a magánéletben. Nem is annyira ismerőseivel (akiket többnyire ő válogatott meg), inkább a körén kívül esőkkel szemben. Életrajzírója, Quincy Troupe feljegyzett néhány esetet, amikor Davis egyszerűen tudomást sem vett arról, hogy idegenek hozzá szóltak, vagy rosszabb esetben gorombán elutasító volt.
Miles Davis nem haladt a korral, a kor haladt utána. Az újítás vágya hajtotta, és kiváló érzékkel választott partnereket maga mellé céljai eléréséhez. A kiszemelt fiatal zenészek, akikkel igen gyakran nagyszerűt alkotott, később maguk jogán is elsőrangú előadókká, zenekarvezetőkké váltak. Vitathatatlan helyet szerzett a jazz történetében mint a legnagyobb zenekarvezető és a változások katalizátora. Bár kísérletei nem mindig voltak sikeresek, és időnként teljes értetlenség kísérte őket, sosem voltak öncélúak. Miles Davis hatása a 20. század zenéjére felbecsülhetetlen.
forrás:Wikipédia
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)