Ten Years After

A Ten Years After egy angol blues-rock formáció, mely fénykorát a 60-as évek végén illetve a 70-es évek elején élte.A zenekar meghatározó egyénisége Alvin Lee Notthinghamban született. Első zenekara 1960-ban alakult meg Atomites néven, melynek tagja volt későbbi társa Leo Lyons is. Lee és Leo korábban egy Jardbirds nevű formációban zenéltek, amellyel lemezük is megjelent. Megnyerték a csapatnak Chic Curchill billentyűst és felvették a Ten Years After nevet. Egy ideig Hamburgban játszottak, majd hazatérve egy West End-i produkción dolgoztak. Ekkor ismerték meg a zeneakadémista Rick Leet, aki csak névrokona Alvinnek. A windsori fesztiválon mutatkoztak be a nagyközönség előtt, majd állandó fellépői lettek a londoni Marquee klubnak. A Decca Deram szerződtette a zenekart, mely (akkoriban szokatlan módon) rögtön megjelentette a debüt LP-t, nem várta meg míg egy kislemez sikeres lesz. A korong hallatán Bill Graham, a neves USA propagandista lekötötte az együttest a Filmore Auditoriumbeli fellépésekre. Alvin Lee hamarosan megkapta a kritikától a "leggyorsabb kezű zenész" címet. Ezután már hamar egy ligába sorolták a korszak olyan gitárosaival mint Rory Gallagher, Peter Green, Eric Clapton vagy akár Jimi Hendrix. Az 1968-as Undead meghozta számukra a világsikert és az Im Going Home felkerült a slágerlistákra. Két erős lemezzel (Stonehenge-1969, Ssssssh-1969) és egy kirobbanó Woodstocki fellépéssel tovább erősítették pozíciójukat. Az ünneplésből kijutott az egy évvel későbbi Wight szigeti fellépésen is. Az 1970-es Cricklewood Green lemezről a Love Like A Man felkerült az angol listára. Az elektronikus hatásokat felvonultató A Space In Time a töprengőbb zene felé fordult, és USA siker lett. 1973-ra Alvin Lee megfáradt a sok turnézástól és a zenekart "vándorvurlicernek" nevezte. ( felbomlásukig 28 USA turnét tettek!). A tagok szólómunkákba kezdtek, Alvin visszavonult XV. sz-i házába és stúdiót épített, ahol Mylon Lefevre gospelénekes lemezét felügyelte. Churchill 1973-ban szólólemezt adott ki You and Me címmel. Szintén 1973-ban jelent meg a Ten Years After élő Lp, mely frankfurti, amszterdami,rotterdami, párizsi felvételek anyagát tartalmazta. 1974 tavaszán Alvin Lee a londoni Rainbow színházban saját kilenctagú együttesével lépett fel. Az esemény az Alvin Lee And Co In Flight c. lemezen lett megörökítve. A Ten Years After egy hónappal később teltháznak játszott a Rainbow-ban. Ez lett utolsó brit fellépésük mivel Alvin Lee világturnéra indult Alvin Lee And Co. néven. 1975 májusában bejelentették a Ten Years After megszűnését, Rick Lee saját együttest toborzott. Alig egy hónappal később azonban a Ten Yers After USA turnét tett, hogy eleget tegyen szerződéses kötelezettségeinek. 1977-ben Alvin létrehozta a Ten Years Latert Tom Compton dobosssal és Mick Hawksworth basszusgitárossal, kiadtak két lemezt (Rocket Fuel- 1978, Ride On-1979), de ezek nem értek fel Alvin Lee korábbi munkáinak színvonalával. Churchill menedzser lett a Chrysalis Musicnál, Leo Lyons pedig olyan együttesekkel dolgozott producerként, mint a Motörhead vagy az UFO. 1983-ban összeállt az eredeti tagság néhány koncertre, de ez nem keltett nagy feltűnést. A 80-as évek végén megint összeálltak, de most már lemez is született. Az About Time kisebb USA siker lett. Ezután néhány németországi fesztiválon szerepeltek. Alvin Lee ezek után főleg szólóban járta Európát, lemezei közül a Pure Blues és a Live in Vienna sikerült igencsak nívosra. Legutóbb In Tennessee címen készített lemezt. A Ten Years After őstagjai a huszonéves Joe Gooch személyében találták meg utódját, akivel 2004-ben vették fel a Now albumot. Ezt követte a 2008-as Evolution lemez.

Alvin Lee nemcsak kiváló gitáros, de jó rockhangja révén éppen úgy - jellemző színfoltja volt a Ten Years Afternek, mint egy-egy keverése a gitáron. Énekét az átmenet nélküli hangerőváltás jellemezte. A normál hangerejű ének hirtelen elhalkult, alig hallható suttogássá gyengült, majd amikor már a fül hozzászokott az elandalító hangerőhöz, akkor váltott át kiabálássá, és kordában tartott üvöltéssé - és ezután ki halhatta meg az újabb suttogást?! Az együttes rendszeres munkájának eredményeként újabb és újabb lemezeik készültek elés a siker is hozzájuk pártolt. Az 1968-as Undead meghozta számukra a világsikert és z I'm Going Home című szám felkerült a slágerlisták élvonalába. Graham Bill meghívására még ebben az évben New Yorkban léptek fel több alkalommal, Jimi Hendrix és Janis Joplin társaságában, fantasztikus örömzene koncerteket produkálva. Harmadik albumuk címéül Stonehengeet, Anglia ősrégi, titokzatos kőépitnényét választották, amely mind a mai napig ellenáll a szélnek, viharnak és az időnek. A címmel a maradandóságra legalább annyira utaltak, mint zenéjük titokzatosságára. 1969-ben az a megtiszteltetés érte őket, hogy azon kevés angol együttes között voltak, akiket meghívtak Woodstockba, az amerikai fesztiválnyarak utolsó, mára már legendás eseményére. A Ten Years After éppen este lépett fel, így a bizsergető rockzene mellett a látványelemek is érvényesülhettek. Előadásuk fénypontja az I'm Going Home előadása volt, amelyben Alvin Lee mind énekesi, mind gitárosi képességeit csillogtatta a csaknem 400.000-es tömeg előtt. Ebben a korszakban olyan TYA számok jelentek meg folyamatosan, melyek egy egész korosztályt tartottak lázban és váltak egyes csoportosulások himnuszává mint a: Whitout You, Posotive Vibrations, Love Like A Man, Religiuos, Hear Me Calling....A hatvanas években a TYA a hippik "béke - szeretet - szabadság" (peace - love- freedom) gondolatának egyik fő angliai hirdetője volt. De ahogy a hatvanas évek elmúltak és filozófiai, társadalmi mozgalmaik elhaltak, a közönség zenei ízlése is kezdett elsekélyesedni, a tartalom helyett az üres semmitmondó forma felé fordultak. Lezárult egy boldog, nagyszerű korszak. A Ten Years After kezdett visszaesni, s bár megjelenő korongjaik nagyszerű zenét tartalmaztak de a közönség egyre kevésbé akarta ezt a zenét meghallgatni. 1974-ben megszűnt a TYA, mert Alvin Lee úgy döntött, hogy nem folytatja (legalábbis így) tovább. Lee próbálkozott még szólóalbummal és új társakkal. Az első formációja az Alvin Lee Co. volt, ahol két egykori King Crimson zenésszel, Mel Collinsszal (szaxofon) és Ian Wallacesszel (dob) játszott. Első szólólemezén Mylon Leferre kísérte a "szabadság felé vezető úton". Még egy évig létezett az Alvin Lee Band, majd a régi nagy együttes nevének megváltoztatásából jött létre a Ten Years Later, ami tulajdonképpen ugyanazt jelentette. Ebben a zenekarban azonban csak hárman zenéltek. Ahogy teltek az évek, 1988-ban egyszer csak újra létrejött egy brit banda, amit ismét úgy hívtak: Ten Years After. A régi fiúk bizony öregebbek lettek, de még mindíg fiatalos zenét játszottak. Mivel nem hatottak öregurasan, a fiatalság is szivesen eljárt koncertjeikre. Hosszabb turnékat szerveztek melyen új albumukat az About Time -ot mutatták be. Kalandozásaik közben 1990-ben Budapestre is eljutottak. Diadalútjuk azóta is folytatódik, remélhetőleg még igen sokáig. 2000 óta Alvin Lee helyét Joe Gooch vette át, ami miatt sok TYA rajongó már nem tekinti autentikusnak a formációt. Ennek ellenére az új felállásban készült korongok igen népszerűek és kiváló krtitkákat kaptak.



Nagylemezek:
Ten Years After (1967)

Undead (1968)

Stonedhenge (1969)

Ssshh (1969)

Cricklewood Queen (1970)

Space In Time (1971)

Rock&Roll Music To The World (1972)

Recorded Live (1973)

Positive Vibrations (1974)

Goin' Home (1975)

The Classic Performances (1976)

See For Miles (1987)

About Time (1989)

Essential (1991)

1994 (1995)

Pure Blues (1995)

Pump Iron (1998)

Live In Wienna (1999)

Solid Rock (2000)

Now (2004)

Roadworks (2005)






Forrás:Wikipédia,
Mike Clifford: New Illustrated Rock Handbook,
literatura.hu